Helyzetjelentés: féltávon az SAS Rogue Heroes második évadában

Mindenki, aki azért várta az új évet, mert végre újra találkozhat¹ Paddy Mayne-nel és a többi őrült es renitens fickóval: welcome.

Hogy akár egyszerre is ledarálható az egész szezon, annak természetesen megvannak az előnyei és hátrányai is (utóbbiba tartozik, hogy ha végeztél, kaparhatod a falat, hogy most aztán várhatod, lesz-e folytatás, s ha igen, mikor, hány év múlva). Én alapvetően az egyben (vagy nagyjából egyben) megnézést preferálom, számomra, meg a szeszélyes agyműködésem számára nem igazán szerencsés, mikor hétről hétre várakoztatnak. 

Ember, az alatt én huszonöt másik dologra kattanok rá, leszek megszállotja, és felejtem el, mintha soha nem is foglalkoztam volna vele. 

Jobb tehát egy ívben először végigélni a történetet, aztán visszamászni az elejére és epizódról epizódra végigelemezni. 

Most azonban úgy gondolom, érdemes egy kicsit megállni és vegiggondolni, hogy féltávon hogyan is állok ezekkel a jóemberekkel.

Gwilym Lee érkezése igazán jót tett a sorozatnak 

Kétségtelen, hogy előzetesen a szezon nagy kérdése volt, hogy miként veszi át a hadifogolytáborba került David Stirling helyét Bill (William), infantilisen makacs hősümk sokkal racionálisabb, megfontoltabb, összeszedettebb bátyja. Érzek itt a testvérek ellentétes jellemvonásainak többszöri  kihangsúlyozásában némi hasonlóságot, vagy méginkább szándékolt rájátszást a közismert Sherlock és Mycroft Holmes testvérpáros jellemvonásainak alapvető eltérőségére, de ez valószínűleg a továbbiakban is majd megmarad ezen az inkább éppen hogy felszín alatti szinten. 

Hogy nem igazán tudom, hova tegyem ezt a karaktert, mit is gondoljak róla, az persze maga Gwilym Lee érdeme. Valamit nagyon eltalált ennek a karakternek a megformálásában, érdemes odafigyelni rá minden képernyőn töltött pillanatában. 

Paddy Mayne még a túl sok -nál is túl sokabb

És nincs karakter, aki az  ő ennyire erős jelenlétét ellensúlyozza. 

Értem én, hogy mit is csinálnak ezzel a karakterrel az alkotók, valószínűleg épp az a céljuk, hogy időnként nézőnek is már elege legyen a pasasból, a folyamatos kántálásából,  az erőszakra épülő faék egyszerű filozófiájából, ugyanúgy, ahogy nyilván saját emberei is folyamatosan pokolba kívánják őt. 

Másrészről ezt az "ír paraszt" karaktervonást el kellene hagyni, sőt, soha nem kelllett volna behozni a képbe. Robert Blaire Mayne protestáns középosztálybeli volt (felmenői birtokoltak fóldeket, voltak-kisebb-nagyobb vállalkozásaik is), aki egyetemet (jogot!) végzett. 

Hogy belülről mennyiféle egymással ellentétes mozgású romboló erő feszitette, annak nem sok miden köze van a társadalmi státuszához. 

Pontosabban, neki magának lehetett olyasfajta kisebbségi komplexusa, hogy úgy érezte, hogy a brit arisztokrácia tagjai  őt csak valamiféle ír parasztnak nézik, de ennek a karakterek közti interakciók más szintjén kellene megjelennie (vagy valaki helyrerakhatná, hogy hülyén hangzanak a monológjai az ir társadalmon belüli egyèrtelműen privilegizált helyzetéből mondva).

Ezen a kis bosszankodnivalón túllepve persze elmondhatjuk, hogy Jack O'Conell mindent belead a karakterbe, pokoli erős (és minden bizonnyal szörnyen megterhelő/kimerítő) alakítást nyújt. 

Ezenkívül érzek a karakterben némi felszexiesítést az első évadhoz képest. Nyilván a sorozat eleve rájátszik, túltolja a menőséget, coolságot a napszemüvegekkel, a zenével, és a többi, és a többi, de valahogy mintha sokkal tudatosabb (és kevésbé karikaturisztikusan túltolt) lenne, ahogyan a kamerabeállitások kifejezetten vonzónak mutatják a karaktert (főleg, mikor bőrdzsekit visel). 

Kémnéni cselekményszála még mindig nettó baromság

Ahogy az SAS Rogue Heroes visszatér a új évaddal, úgy térhet vissza az örök témám, hogy nem minden történetbe kellenek női karakterek, de ha már vannak, akkor a szokásosnál is fontosabb, hogy okosan és körültekintően legyenek ábrázolva és megformálva. 

Nos, ez a francia maca (a látottak alapján kénytelen vagyok így nevezni), aki állîtólag a legfontosabb ember De Gaul után az ellenállásban, de akinek ennek ellenére egyetlen érzékelhető (mármint olyasmi, amit nem szájbarágósan állitanak róla más karakterek, hanem mi nézők magunktól vehetjük észre)  jellemvonása van (azon túl, hogy sértődötten néz kissé oldalasan lefelé maga elé, mert nőként a befolyásos  férfiak kihagyják az információáramlásból), hogy ki se lát a főhős iránt érzett szerelemből (akkor meg mit csodálkozik, hogy nem veszik komolyan?), továbbra sem ilyesfajta karakter. Sőt. 

Come on, Stephen Knight! Tudom, hogy tudsz eszementen jó női karaktereket, és nagyon finom rezgésű, nagyon komplikált szerelmi történeteket írni! 

De ez...  meg az  röhejes gyors numera a hadifogolytáborként szolgáló erődben... komolyan?  tényleg? 

Az a legnagyobb baj vele, hogy se nem vehető komolyan ez a szerelmi törtenet David és Eve között, se nem fordul át önmaga paródiájába, ami fonákjáról mutatna (akár kifejezetten élvezetesen és egyben tanulságosan) egy szerelmi viszonyt. Csak szorulásos kényszeredetséggel lóg a semmiben. 

A második évad hozott amúgy több új női karaktert, fiatal olasz ellenálló csajokat, féltávon nem mondanék még róluk semmit. 

Az érzelmi kötődés alapélményének váratlan rohamai

Aggódom Bill Fraserért. A szezon kezdete óta megszállottan aggódom Bll Fraserért.² Mert a  történet olyan nagyon túlexponáltan fókuszált arra, hogy van egy kutyája.³ És ugyebár nagyon rossz érzés lenne látni, hogy az a kutyuli-mutyuli gazdi nélkül maradna. 

Az én elfuserált autista fejemmel nem szabad ilyet tenni!  

Hát most hogy figyeljek én az egész történetre, mikor érzelmileg teljesen kimerit a kutya miatti aggodalom!? 

Az első epizódban teljesen rá-hiperfókuszáltam Fraser karakterére, hogy ugye nincs baja, ugye jól van. Ráadásul Stuart Campbellnek van valamiféle szomorú kisfiús attitűd az arcvonásaiban, amelyen egyébként a kelleténél hosszabban időz időnként a kamera, főleg mikor Paddy fárasztó monológjait hallgatja, amely csak még inkább növeli az aggodalmaimat, hogy valami törtenni fog a karakterrel. 

JEGYZETEK 

¹ Időről időre szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Az irodalmár sorozatot néz blog célközönsége nem a magyarországi, hanem a magyarul beszélő/értő emberek sokasága, éljenek bármerre a világban (akár éppenséggel Magyarországon, de nem feltétlenül), így többek között már csak ezért sem tekintem feladatomnak azt számon tartani, hogy melyik friss (vagy nem friss) televiziós sorozat melyik magyarországi csatornán, vagy melyik nemzetközi streaming szolgáltató magyarországi specifikációján mikor érhető el. (Azt még pláne nem, hogy van-e szinkronos változata, vagy sem.) Az irodalmár sorozatot néz, bár vannak hírjellegű bejegyzések is rajta, nem hirportál, vagy bármiféle más jellegű közszolgáltatást nyújtó online felület, hanem egy blog a leghagyományosabb (web+log) értelemben véve. Én írom, amihez kedvem van, ami kikívánkozik belőlem, más meg vagy érdekesnek találja, amilyen formában ezt teszem, vagy nem. 

² Mondhatnám úgy is, hogy ennek a Frasernek a karakterébe ezalatt a néhány első epizódbeli jelent  alatt több érzelmi energiát invesztáltam, mint Jamie Fraser karakterébe az  Outlander sorozat nagyjából 100 epizódja alatt. Még mindig nagyon mocorog bennem a felismerés sokkja (szándékolt képzavar), hogy úgy néztem eddig azt a sorozatot - csak mert 18. századi valós történelmi eseményeket illeszt a történetébe, és ez felpiszkálta a szakmai érdeklődesemet - hogy a központi szerelmespár (pedig állítólag az ő közös érzelmi életük figyelemmel kísérése "kellene", hogy legyen a néző elsődleges feladata) egyetlen egy jelenete, dialógusa (az ágyjeleneteik meg aztán pláne nem) nem szögezett a képernyő elé. Nem volt egy eszementül jól megirt jelenetük, s nem láttam kettejük összjátékában soha olyan jelenetet, amelyet szájtátva bámultam volna. (Caitriona Balfe teljesitménye persze minden tiszteletet megérdemel, de ennek értéke más szereplőkkel való interakciókban mutatkozik meg) 

³ Ben Macintyre  Withers kutyusról: 

Bill Fraser alone held back from the horseplay, and was teased mercilessly for it. He seemed most relaxed in the company of his dog Withers, who wore a naval coat and followed Fraser everywhere with ‘deep and very soulful eyes’.  

Igy első ránézésre Withers castingja elég jól sikeredett.