A legirritálóbb forgatókönyvírói megoldás a House of the Dragon első három részében

Mivel a jelek szerint a House of the Dragon második évad negyedik epizódja nagy strukturális átrendeződéseket fog hozni, méghozzá elsősorban a főbb karakterek terén (bár biztosra nem tudhatom, hiszen nem tartozom azok közé, akik promóciós célból előzetesen láthattak több epizódot is, csak a online szóbeszédre hagyatkozhatok), így talán itt az idő, hogy kicsit alaposabban körbejárjunk egy számomra kifejezetten irritálónak tűnő forgatókönyvírói megoldást.

Férfiak (h)arcoskodnak, nők békét akarnak

 Soha nem voltam híve annak a gondolatmenetnek, hogy ha nők irányítanák a világot, nem lennének háborúk. Annak pedig főleg nem, hogy ennek okát a fizikai adottságokra és/vagy a hormonokra vezetik vissza. Sem annak, hogy az olyan jellemvonások, mint hatalomvágy vagy versenyszellem, nem általános emberi, hanem, szintén biológiai okokra visszavezethetően csak egyik nemre jellemző tulajdonságok. 

 Véleményem – és nem kevésbé saját tapasztalatom - szerint ez nagyon nem így van. Annak okai ugyanis, hogy jól érzékelhető egy trend, miszerint nők vezető pozícióban sokkal kompromisszumkészségesebbek, óvatosabbak, és néhány lépést hátrébb állni is képesek sokkal inkább abban keresendők, hogy míg a nők magas pozícióig jutnak és/vagy kiharcolják a státuszukat megillető tiszteletet, lényegesen több mocskot, amit embertársaiktól kapnak (nőktől és férfiaktól egyaránt) kell intellektuálisan és pszichésen is feldolgozniuk, mint a társadalmi hierarchia nagyjából ugyanazon fokán álló férfiaknak. 

Ne feledjünk, jellemünket nagyban formálja, hogy milyen emberekkel milyen jellegű interakcióba vonódunk bele életünk során. (S e tekintetben, elfogadom, hogy valóban van különbség gyermekes és gyermektelen nők között, mert más-másféle interakciókban vesznek részt, máshogy viselkedik velük szemben a társadalom, következésképpen ők is eltérő reakciókat produkálhatnak, így eltérő módon fejlődhet/változhat jellemük.) 

Ebből a szempontból egyébként úgy tűnik, nagy vonalakban rendben is van a féltestvérek, a két koronás fő jelleme közti különbség ábrázolása. 

Hiába, hogy Viserys őt nevezi meg és tekinti egész életében a trónörökösének, hiába, hogy be van avatva valami, a mindennapi (párt)politikai harcokon túli magasabb rendű küldetésbe, mégiscsak Rhaenyra helyzete a bizonytalanabb. Neki kell többször és nagyobb önfegyelemmel végiggondolni, kicsoda és micsoda is ő, hol a helye a világban. A saját túlélése érdekében neki kell odafigyelnie a tágabb, illetve mélyebb összefüggésekre is. Neki kell érteni és belátni, ki miért hogyan áll az ő oldalára, támogatja őt. 

Felemlegetném ítt egyik kedvenc történetet I. Erzsébetről, pontosabban akkor még csak Erzsébet hercegnőről, hogy amikor Thomas Seymourt árulásért elfogták (és később lefejezték), a még maga is kamaszlány, de saját udvartartással rendelkező hercegnőnek, aki ekkor még igencsak messze volt a tróntól (mind kisöccse, az uralkodó, mind nővére, a későbbi királynő élt és virult), nagyon is észnél kellett lennie, hogy ne rángassák bele a történetbe, hovatovább, ne vele vitessék el a balhét a valódi hitszegők. Szó szerint az élete múlt azon, hogy megbízható embereket válasszon maga köré, illetve, hogy óvatosan lépkedjen az udvari intrikák sűrűjében.¹

Minden bizonnyal a legtöbb uralkodói státuszba emelkedő nőnek a közép- illetve (nagyon) kora újkorban volt legalább egy ilyen lélektanilag meghatározó mozzanat az életében, amely komoly leckét adott neki. Természetesen mindenkinek valami más, hiszen ugyanúgy, 

ahogyan a férfiak útja is sokféle a hatalomig, úgy a nők hataloming jutásának története is sokféle lehet. 

Másik oldalon Aegonnak soha semmit nem kellett tennie a pozíciójáért (ami így nem is igen érdekelte), senkit nem érdekelt, kicsoda, micsoda ő, mire vágyik, mi hiányzik neki, az őt körülvevő udvaroncokat az a tény állította mögé/köré, hogy ő a fiúgyermek, vagyis őket csak ennyi érdekelte belőle. Hogy közben épp azért süllyedt egyre mélyebbre az emberi gyarlóságban, mert senki sem foglalkozik vele, az egyénnel, az egyszeri és megismételhetetlen individuumal, senki sem fordult felé szerető megértéssel (vagy megértő szeretettel), hogy visszatartsa, nem érdekelte az udvaroncokat. Következésképpen arra az úgymond önismereti rázós útra, amelyen Rhaenyra azért el-elbandukol (bár kétségtelen, neki is vannak hibái és gyarlóságai, mint minden embernek), ő sosem lépett rá. Helyette egy szeretetéhes kisgyerek ide-oda kapkodó viselkedését látjuk időnként tőle, aki szeretne megfelelni (az ő torz értelmezésében szeretetet kapni), ezért (is) űzi a tettvágy. 

 Vagyis létrejön az a paradoxon, hogy Rhaenyra és Aegon viselkedése között azért lényegi a különbség, mert egyikük nő, a másikuk férfi (azaz más-más ingereket kaptak az őket körülvevő emberektől, amelyekre más-más reakciókat adtak, azaz másként fejlődött a jellemük), de nem azért, mert egyik nő, a másikuk férfi (vagyis nem abban az értelemben, hogy eredendő biológiai különbségek vannak közöttük es ez valamiként közvetlenül határozná meg a jellemük közti különbségeket). 

Élettapasztalata megfontoltságra, óvatosságra, és annak elkerülésére sugallja Rhaenyrát hogy felesleges pusztításba és káoszba bocsátkozzanak. Aegont pedig arra az ő élettapasztalata, hogy cselekedjen, akármit, csak hasson, üssön, szóljon nagyot, legyen hatásos, hogy a körülötte levők odafigyeljenek és foglalkozzanak a koronás felnőtt tetbe zárt kis szeretetéhes kisgyerekkel. 

A nők viselik a férfiak cselekedeteinek következményeit

 Jessie Burton The Miniaturist (magyarul, jó szokás szerint, a félrevezető A babaház úrnője címet kapta) című regényének² egyik tanulsága, hogy amíg a férfi fő(bb) szereplő sem kerülheti el tragédiáját, addig neki jóval nagyobb a valós fizikai (bármikor elutazhat) és társadalmi mozgástere, 

míg a körülötte élő nők, akiknek ez nem adatott meg, szintén ennek a tragédiának a következményeit kénytelenek elviselni, azokhoz alkalmazkodva élni.

 Hasonlóval találkozhattunk esetünkben is a harmadik epizód során, mikor Daemonnak az a látomása/álma van a fiatal Rhaenyráról, ahogyan a lefejezett kisgyerek fejét varrja össze, és közben arról beszél, hogy a férfi mindig jön megy, és ő kell hogy foglalkozzon a másik tetteinek következményeivel. 

 Újfent ugyanoda jutunk ki, hogy általában a férfiak persze, hogy könnyebben hepciáskodnak, hogy kellene már a háború, hiszen javarészt nem szokták meg, a társadalom nem várja el tőlük, hogy tetteik következményeinek teljes spektrumát átlássák, azt majd a nők végzik el, majd a nők alkalmazkodnak hozzájuk. 

Merthogy a férfiak cselekszenek (action), a nők pedig reagálnak (re-action). 

 De az ezzel kapcsolatos jelenetek még mindig beleférnek abba a koncepcióba, hogy mindez azért történik, mert másféle impulzusokat kapnak a nők általában véve másféle interakciókban vesznek részt, következésképp másféle élettapasztalattal rendelkeznek és másféle cselekvési stratégiákat alakítanak ki, s nem azért, mert különbség van a női és férfi test felépítése között. (Pontosabban, nyilvánvalóan, az eredendő probléma, azaz hogy miért nőnek fel nők és férfiak más élettapasztalatokkal, abból következik, hogy sajnos még mindig jelentős számban vannak olyanok, akik szerint a biológiai különbségekből eleve elterndeltetve, szükségszerűen következnek a jellemvonásbeli, gondolkodásmódbeli különbségek. De ezekről az ostobaságról le lehetne szokni, ez csak szokás, társadalmi konvenció kérdése. 

Kisiklik a koncepció

 Több oka is van annak³, hogy a harmadik epizód zárójelenete butácskának, feleslegesnek, vagy éppenséggel csak valószerűtlennek hat.

 Jelen esetben azonban egy mozzanata érdekes, hogy az addig jól működő koncepciót ez az egyetlen, fan service jellegű jelenet kisiklatja, semmivé teszi és arra a leegyszerűsített világnézetre építi fel, hogy ennek a két női karakternek azért kell találkoznia, 

mert azért nem szeretnének háborút, mert biológiai adottságaik (nők!) determinálják őket arra, hogy nem szeretik a háborút. 

 Minden út Rhaenyshez vezet 

 Mindezt végig kellett gondolni, le kellett írni, mielőtt eljutunk ennek a bejegyzésnek a valódi központi témájához.

 Mi a baj Rhaenys jeleneteivel?

 Legfőképpen az, hogy nagyon lusta, alibi megoldás, hogy folyamatosan ő mondja meg a tutit. 

Pontosabban azt, amit az alkotók szánnak a tutinak. Igen, a Sosemvolt Királynő egy klasszikus rezonőr funkciójú karakter. Vagyis hát az lenne a színpad „kétdimenziós” világában, ahol akár működhetne jól is ez a funkció, de a film (sorozat) „háromdimenzióssságában" ilyesmire nem igazán van szükség.⁴ 

De mégis, miért alakult ki az a helyzet, hogy ő ennek a történetnek bölcsességével mindenki felett álló szereplője? 

A karakter genezisének központi eleme természetesen az, hogy amikor megvolt a választás lehetősége, őt neme (biológiai jellemzője) miatt elutasították. Az, hogy gyakorta valamilyen élethelyzet hiányának folyamatos tapasztalata érettebbé, bölcsebbé tesz, mint annak az élethelyzet átélésének tapasztalata, egy nagyon is valid dolog.⁵

 De hol, mikor és hogyan következik ebből, hogy ezen tapasztalat birtokában ez a karakter lesz minden bölcsesszég mindenki felett áll forrása? Mért annak a karakternek a hatalom természetéről alkotott nézetei lesznek a tutik, akinek éppenhogy nem volt alkalma a hatalmat, mint olyat élesben kipróbálni? Vagyis éppenhogy ellentétes előjelű helyzetben van, mint Rhaenyra. 

 De rendben, közelítsük meg másfelől ezt a karaktert. Mivel egyidőben rágódom ezzel a sorozattal kapcsolatos gondolataimon és a Bridgerton történetmesélésének azon rágódnivaló rétegein, amely nem tömény ostobaság, néha azon kapom magam, hogy Rhanys és Violet (Bridgerton mama) egy ponton összeolvad a gondolataimban. 

Természetesen, hiszen minden cselekményszálnak van egy jellegzetes Violet-gravitációja, a karakter egy ponton vonzza, húzza magához az eseményeket. Csakhogy ő egy klasszikus anya karakter,

 bölcsessége privát jellegű, csupán gyermekei érzelmi életének dimenziójában mindenható. 

A jellegzetesen az emberi létezés csupán privát vetületére fókuszáló történetmesélésben kifejezetten áldásos egy ilyen karakter működtetése, legyen az anya, apa, vagy bármely más jellegű figura, aki érzelmi megnyugvás ad a történet hőseinek és a nézőknek egyaránt. Érzek egyfajta törekvést a történetszövésben arra, hogy Rhaenys esetében is Rhaenyra számára egyfajta anyafigurát és egyben a nézők számára ilyen érzelmileg gravitáló karaktert kívántak az alkotók létrehozni. Csakhogy a House of the Dragon (a Game of Thrones-hoz hasonlóan) a hatalom természetéről és működéséről szóló tanmese, 

a hangsúly a karakterek közéleti oldalán van. 

És az olyan szituációk, mikor Rhaenys helyreteszi Rhaeynra tanácsnokait, azt az illúziót sugallva a néző felé, mivel a jelenetnek a monológ után vége is szakad, hogy a megfeddett férfiak aztán mind meg is hunyászkodnak a tutit megmondó karakter végtelen bölcsessége előtt, nagyon nem tesznek jót az összképnek. 

 Helyreigazítható-e Rhaenys karaktere? 

(Vigyázat, magas fokozatú spoilerveszély!) 

 A Black Sails sorozat egyik legérdekesebb tapasztalata volt számomra, hogy a készítők kreáltak egy karaktert, Mirandát, akit az egész első évadon keresztül nem lehetett hova tenni. Furcsa volt, kellemetlen, érthetetlen, néha kifejezetten ellenszenves, s a nézők rendszerint nem is szeretik az ő első évadbeli jeleneteit. Majd a második évad közepén váratlanul fény derül valami fontos, eleddig titokban tartott információra, s azon nyomban, 

visszamenőlegesen minden zavaró mozzanat a helyére kerül. 

Hogy aztán nagyon kevés ideje maradjon a nézőnek megélni, hogy valójában mennyire kedveli, tiszteli a karaktert, hálás neki érte, hogy mennyit segített a központi szereplőnek, mert nagyon hamar búcsúzni vagyunk tőle kénytelen. 

 Rhaenys karakterútja persze kicsit másmilyen. Számomra kifejezetten érdekes volt az első szezonban ez a nagyon magas státuszú, fesztelen nagyvilági nő, ahogyan például a legelső epizódban egyik kezében bort tartva, másikkal unottan körmeit piszkálva beszél lekezelően a lovagi torna nonszensz mivoltáról, vagy amikor otthonukban fogadják Viseryst, ahogyan benyit a terembe és üdvözli a kedves kuzint. 

 Csak a második évadban kezdett a rezonőr funkció zavaró lenni, s kifejezetten csupán a harmadik epizódban irritáló mértékűvé összesűrűsödni. 

És kérdés, hogy a következő rész vajon helyrerakja, kiigazítja-e ezt. Ugyanis minden jel arra utal, hogy a negyedik epizódban búcsúzunk a karaktertől.

 Van ez a jellegzetes forgatókönyvi húzás, hogy egy alapvetően kedvelt, pozitív karakter halála előtt kicsit felturbózzák a jeleneteit, hogy még egyszer utoljára átélhesse a néző, hogy miért is kedveli ezt a karaktert. Számomra az Outlanderből Angus karakterének a halála ilyen jellegzetes megoldás. Az egész epizódban folyamatosan tipikus Angusos megnyilvánulásokat látunk tőle, amelyre az a természetes nézői reakció, hogy jajj, de szeretem ezt a karaktert. Aztán puff neki, a rész végén kénytelenek vagyunk búcsúzni tőle. 

 Nyilvánvalóan, a House of the Dragon ennél komplexebb, rétegzettebb történet, de mégis könnyen lehet, hogy az elbeszélés majdani egyik későbbi (már Rhaenys halála utáni) pontjáról visszatekintve lesz majd értelme annak, ami most irritáló mennyiségű alibimegoldásnak hat. 

 Legalább is én nagyon remélem, hogy így lesz, és utólagosan helyükre kerülnek majd a dolgok. Míg azonban oda nem jutunk, sajnos marad a zsörtölődés és irritáció.

_____________

JEGYZETEK 

¹ Lsd még erről többet Elizabeth Norton: The Temptation of Elizabeth Tudor. Head of Zeus, London, 2015. Noha a könyv címe, és borítója azt az érzetet kelti, mintha valami olcsó történelmi románc lenne, ne ijedjen meg senki, ez egy olvasmányos, de komoly nem-fikciós történeti munka.

² A regényről ír kritikám itt érhető el 

³Meglátjuk, hogyan alakul a történet, aztán lehet hogy még visszatérek rá. 

⁴ Noha a hétköznapi értelemben a kétdimenziósságot hajlamosak lehetnek egyesek alsóbbrendánek tekinteni a háromdimenziósságnál, szeretnémkihangsúlyozni, hogy az én gondolatrendszeremben nincs ilyen alá-, felé rendeltségi viszony. Számomra ez csak a két médium esszenciája közti különbség megragadásának eszköze

⁵ Ennek klasszikus példája, mikor emberek úgy gondolják, hogy csak akkor lehet érzelmileg érett egy nő, ha volt már férjnél. Miközben valójában sok esetben épp az őriz meg benne egy jellegzetes éretlenséget, hogy viszonylag nagyobb konfrontációk nélkül aláveti magát a vele szembeni társadalmi elvárásoknak. Ugyanakkor egy olyan nő, aki tudatosan mond nemet a házasság intézményére, s annak érdekében, hogy ezt a döntését, s ezzel összefüggően saját egyéniségét, saját integritását védje, folyamatosan konfrontálódni kénytelen a többséggel, ami aztán csupa olyan fajsúlyos élettapasztalttal ajándékozza meg, amelyből a házasság intézményét viszonylag problémamentesen elfogadó nők kimaradnak. Akkor most melyikünk is az érettebb? A tapasztaltabb? Ugye mennyire hülyeség ezt méricskélni és rangsorolni?