Rhaenys karaktere csak a tünet volt, nem maga a probléma (House of the Dragon S02E05)

Míg a világ azon része, amelyik Sárkányok háza lázban ég (az US-ban 8,1 millió volt a negyedik epizód nézettsége) az elmúlt egy hétben Rhaenyst gyászolta, addig én alig vártam, hogy az alibi-karakter (aki lusta kattintatni ezzel kapcsolatos korábbi bejegyzéseimre, annak annyit, hogy a második évadban egyre irritálóbb lett ahogyan a forgatókönyvírók mindig Rhaenys tutimegmondásával zárták rövidre a Feketék jeleneteit) kiiktatásával mennyiben fog átstrukturálódni a történetmesélés. 

 Ebből a szempontból az ötödik epizód igencsak csalódást okozott. 

Másrészről, paradox módon, megerősítette Rhaenys mint karakter utóbbi pár epizódbeli funkciójával kapcsolatos elméleteimet. Megerősítette és finomította: persze, hogy szükség volt az általa folyton bedobható alibi-megoldásokra, mert ezzel takargatták, odázták el a problémák valódik megoldását. Ha úgy vesszük, még szerencse, hogy a készítők ebben a konkrét esetben tartották magukat az eredeti történet dinamikájához (ellentétben a sok-sok apró változtatással, amit eszközöltek), nem bontották meg az alapstruktúrát, és ott halasztották meg Rhaenyst, ahol eredetileg is meghal a történetben. 

Mi lett volna, ha húzzák-halasszák, az ő tutimegmondásaival továbbra is takargatják a problémát? 

Beragadt a lemez 

 A Feketék tanácsában ugyanazt az egyetlen, nem mellesleg meglehetősen egydimenziósnak ható konfliktust játsszák újra és újra: a nők nem érthetnek a háborúskodáshoz, mert csak mert ők nők. (Itt hegyezném meg a magyar kifejezés és az angol „gentle sex” közötti lényegi különbséget. A magyar egyértelműen a fizikai különbségekre teszi a hangsúlyt, míg az angolba beleértődik a társadalmi elvárások okozta egyéniségformálódás, hogy nőknek illik lágyabbnak, finomkodóbbnak lenniük.) Ez a kérdéskör, pontosabban annak dramatizált formában, párbeszédekben történő megjelenése bizonyos szempontból nagyon hasonlít arra, ahogyan az első évadban problémát kreáltak aköré, hogy Rhaenyra gyerekeinek nem Rhaenyra férje az apjuk. 

Vettek egy régi jól bevált, a történet által áttételesen megidézett valódi történelmi korszakra jellemző klisét, és átültették ebbe a fantasyvilágba anélkül, hogy végiggondolták volna, valóban működik-e a dolog. 

Csak mint egy kisgyerek, akik mindenáron a kör alakú formába akarja beleilleszteni a négyzet alakú kockáját, erőből vitték végig a gondolatmenetet. Az a bizonyos rossz kontextusba helyezett klisé az első évadban az volt, hogy elvileg csupán férfi uralkodók esetében érdekes, hogy házastársuk hűséges volt-e, következésképpen az uralkodó gyerekei tényleg a vérszerinti leszármazottjai-e. Mivel tudományos módszer ennek bizonyítására nem létezett hosszú-hosszú évszázadokon (évezredeken) keresztül, így az uralkodó és gyermekei közti vérségi kötelék megkérdőjelezése mindig is egy lehetséges politikai- propagandisztikus eszköz volt. Abban az esetben azonban, ha nő az uralkodó, vagy mint esetünkben a trónörökös, akkor az ő gyerekei vérszerinti leszármazása szinte száz százalékra biztosra vehető (főleg, ha rengeteg tanúja van magának a szülés aktusának), az pedig, hogy ki az apa, főleg, ha mindeközben 21. századiasan progresszív történetet szándékoznak felépíteni a készítők, majdnemhogy lényegtelen, mondhatnám, hogy magánügy. (Oké, a persze, a férj ágáról nézve az öröklési kérdésekben persze nem lényegtelen.) 

 Hasonlóképpen

 a nők nem érthetnek a háborúhoz klisé, amelyet újra és újra körbejárnak, hülyén mutat egy olyan történetben, ahol másrészről meg az a legfőbb hadügyi kérdés, hogy kinek mennyi olyan tömegpusztítő fegyvere (sárkány) van, amelynek kezeléséhez nők is értenek, 

és ezt a tényt senki nem kérdőjelezi meg. 

Mintha a két történetelem, a Feketék kistanácsának szokásos szexista megnyilvánulásai és maga a háború nem is ugyanazon elbeszélés részei lennének. 

Mert míg a idős atyáskodó férfiak azt magyarázzák, hogy magácska csak bújjon el szépen míg mi lerendezzük a dolgokat, tekintve, mondván, hogy a harc, az erőszak nem a nők lelkivilágához való, addig az egyik legfontosabb harci egységük (egy nő egy sárkányon) ahogy a csatamezőre ér, végigpörköli az ellenség közkatonáit, tulajdonképpen tömegmészárlást követ el. 

 Az ötödik epizód egyik legnagyobb problémájának látom, ahogyan eközött a két jelenség között nincs kapcsolat. Mintha Rhaenys harci aktivitása nem is annak a történetnek a része lett volna, ahol a Feketék kistanácsa újra és újra a „gyengébbik nem” feletti atyáskodás rutinját próbálja érvényre juttatni. Annak a szexizmusnak a logikája szerint, amit újra és újra megvalósulni látunk ezekben a jelenetben, kellett volna legalább egy „minekmentoda” típusú megjegyzésnek történnie, hogy így jár egy nő, ha nem tudja hol a helye és a többi. 

 Ja, hogy ez hogy nézett volna ki? 

 Akkor meg teljességgel felesleges volt Rhaenyra tanácsának egész eddigi szexista hozzáállása, akár ki is hagyhattuk volna. Vagy legalább is valahogy nagyon máshogyan kellett volna ezt a problémát megoldani 

 Szexizmus másképp, avagy a női test egy olcsó fizetőeszköz 

 Mint oly sokszor eddig a történet folyamán, ugyanazt (vagy legalább is hasonló) jelenséget sokkal szofisztikáltabban sikerül megoldani a Zöldek oldalán. Aegont félig összeégve, de élve hazahozzák. Világos, hogy nincs abban az állapotban, hogy uralkodjon (Vagy valami olyasmi. Királykodjon. Királyosdi játsszon.) Kell egy régens. Alicent ajánlkozik, mondván már egyszer elvállalta ezt a feladatot, mikor a férje volt magatehetetlen, menni fog ez neki megint. Tom, Dick és Harry viszont egyértelműen Aemondod gondolják. Ezzel talán számolt is Alicent, de sem azzal, hogy Larys, sem azzal, hogy Criston is ezt az ötletet támogatja, nem. Pedig Larys logikája helytálló. Ha azért folyik ez az egész háború, mert úgy fondolják, hogy egy nő ne legyen uralkodó, akkor saját magukat szúrnák tökön, ha elfogadnák, ha csupán ideiglenesen is, helyettesként, de nő kerüljön a hierarchia tetejére. 

Cole-nak meg megvan a maga baja, de erről majd később. 

 Míg Aemond átül a királyi székbe és elkezdi megtárgyalni a tanácsnokaival, hogy mi a helyzet (egyre halkabban, egy "üvegfalon" kívülről hallatszik), mi még hosszan-hosszan Alicent arcán időzünk, ahogyan ez a megalázás, a rutinszerű félreállítás marja belülről. 

 Csakhogy Alicentnek valamiben nagyon más a helyzete, mint gyermekkori barátnéjának. A megalázásnak, amely mint látjuk Olivia Cooke arcán, lerakódik benne, van egy nagyon erős szexuális vetülete is 

 Azt jól érzékelhettük az előző évadban is, hogy Alicent belekormányozta életét abba a csapdába, hogy ki kell szolgálnia valakinek a perverzitását azért, hogy cserébe elégséges információkat kapjon a királyi udvarbeli túléléshez. (S mint láttuk, a legfontosabbat, hogy függetlenül az ő igyekezetétől, létezett egy terv Aegon trónra juttatására, még így sem kapta meg.) Az epizód során később látunk egy beszélgetést Alicent és Cole között, amikor kiderül, hogy mivel viszonyuk van, automatikusan számított arra, hogy a férfi őt támogatja. Az is nagyon finom, árnyalt ábrázolása a jelenségnek, hogy Laryssel nem konfrontálódik, vele szemben mindig is volt valamiféle szégyenérzettel vegyes kisebbségi komplexus benne, óvatosság és paranoia. Cole-lal szemben viszont felsőbbrendűnek gondolta magát, és nem csupán a férfi kevésbé előkelő származása, hanem a tény miatt, hogy végeredményben ő akadályozta meg az öngyilkosságot, segítette helyretenni az esküvő okozta botrány után azt életét. 

S most ő is ellentmond neki? 

Kettejük dinamikája az idő haladtával még sok érdekes jelenetet rejthet. (Ha jól írják őket meg.) 

 Alicent azalatt a hosszú jelenet alatt, míg az ő belső őrlődésének vagyunk tanúi, érti meg teljes mélységében, hogy a női test milyen olcsó fizetőeszköz. 

Lehet, hogy hétköznapi piti előnyöket meg lehet szerezni egy kis dörgölődzéssel, de ha igazi hatalomról,igazi befolyásról, pozíciókról van szó, nem szokták odadobni egy kis entyempentyemért. (Vagy ha valaki úgy tűnik, hogy odadobta, akkor az az illető nem is rendelkezett valódi hatalommal.) Jó lenne, ha ezt minél több mő megértené, amíg tényleg nem végső létszükséglet, ne alázd meg magad, hogy a testeddel fizetsz, mert csak rossz üzletet cdinálhatsz vele. 

 Hopp, ott mintha némi jellemfejlődést látnék! 

 A fejlődés nem biztos, hogy jó szó ebben az esetben, mert pozitívumot sugall, egy karakter folyamatos jobb emberré válását. Valószínűleg jobb kifejezés lenne amorális többletjelentés nélküli jellemváltozás vagy jellemformálódás. A sok statikus karakter (és ebbe paradox módon, noha a készítők egyértelműen őket szeretnék a pozitív hősnek láttatni, egy kivétellel az egész Fekete tábor, élén Rhaenyrával, beleértendő)  közül ebben a szezonban egyértelműen Alicent az egyik figura, aki kiemelkedik a változás, belső formálódás, őrlődés, és a többi képességével. 

A másik, akinél látni valamiféle mozgást a karakterben Ser Criston Cole. Tudom, hogy a gyerekes gyűlölködéstől nehéz észrevenni, de ő az egyik olyan karakter, akiben a vele történteknek látszik a nyoma, a hatása. Merthogy erről (kellene) szól(nia) a fikciós (főként a párbeszédes formájú) történetmesélés(nek). Cole nem egyszerűen a sárkányokkal vívott csata élményétől borzadt el, de szerintem Aemondtól is jól megijedt. Úgyhogy nem csak a józanész mondatja vele, hogy ha egyszer átengedtük a háborút a sárkányoknak, akkor egy sárkánylovasnak kell bennünket vezetnie. Ráadásul Cole folyamatosan hibázik, rossz döntéseket hoz, miközben felfelé bukik, ami ugyancsak komoly felhajtóerővel bír az interakciókban, melynek a férfi részese. 

Történetszövés szempontjából egy folyton hibázó, a ráadott túl nagy mellényben bénázó karakter sokkal több lehetőséggel bír, mint egy mikedroppoló-tutitmegmondó. 

 Amikor még az epizód elején visszaér a sereg King’s Landingbe, Cole parancsára parádéznak Meleys levágott fejével, míg az eközben hirdetett propagandta szerint Aegon ölte meg a sárkányt. A blokád miatt éhező nép azonban rossz óment lát ebben is, főleg azok, akik számára mindig is evidens volt, hogy a sárkányok istenek. Megölni egyet közülük még több szörnyűséget fog hozni az egyszerű népre. (Aprócska mozzanat, de sokat elárul a közállapotokról. Míg odakint a népek éheznek, addig Cole friss citrommal tisztítgatja kardját.) 

Ugyancsak látható némi mozgalmasság a karakter formálódásában Jace esetében. Miután Baela lebeszéli, hogy Harrenhalba menjen megpróbálni meggyőzni Daemont, eszébe jutnak a fiatalembernek a Freyek és az Ikrek, amelyen keresztül átjöhetnének az északról érkező Stark seregek. Az első önálló döntése és küldetése jól sikerül, anyja mondja is, hogy büszke rá, bár nyilván mérges is, mert a fiú engedély nélkül ment tárgyalni, miközben túl sok apró mozzanat miatt lehet azonban deja vu érzésünk. Leginkább amiatt, hoyg Jace is olyan ígéretet tett, amelyet, igaz ugyan valószínűleg majd inkább önhibáján kívül, nem fog tudni betartani és betartatni. A sorozat készítői tehát meglehetősen leplezetlenül építenek fel egy Robb Starkéhoz hasonló tragikus végű történetet.

 És Jace az, aki végre valahára, azzal az ötlettel, hogy meg lehetne próbálni oldalági valyriai származású embereket a sárkányokra ültetni, lendületet visz a Feketék történetébe. 

Akikkel még legalább egy epizódod várni kell 

 Hogy miként változik Aegon karaktere az őt ért élmények hatására, még várnunk kell legalább a következő epizódig. Most még csak javarészt alszik, miután a maesterek lefejtették róla a ráégett páncélját. Egyetlen egyszer tér magához, és akkor hívja anyuciját kigyerek módjára, mikor Alicent épp elhagyja a szobáját. Hasonlóképpen Aemondtól sem sokat láttunk-hallotunk azon kívül, hogy első döntései közé tartozott leszedetni a patkányfogókat (szegény kis kutyuli még mindig hűségesen követte a maradványt), illetve elzárni a városból kivezető kapukat, nehogy a nép meglépjen. 

Van egy jelenet vele a trónteremben, amikor csak nézi a trónt, miközben Helaena mögé érkezik és rákérdez, hogy megérte az áldozat? 

 Daemon is még mindig trippel, de gy tűnik, eljutott minden probléma gyökeréig, az anyáig, ugyanis egyik ilyen látomásában saját anyjával szeretkezik, aki kedvenc fiának hívja, és csak mondja és mondja, miért is ő lett volna való inkább a trónra, mint Viserys. S hogy kár, hogy nem fordított volt a születési sorrend. 

Közben azért zajlik Harrenhal renoválása, amelyben Daemon is részt vesz fizikailag is. Viszont Alysnek nyíltan beszél arról, hogy szerinte Rhaenyra nem győzhet, viszont ha ő, Daemon beveszi King’s Landinget, örömmel várja, hogy felesége odaüljön melléje a trónra. Simon Stronggal szemben is úgy gondolja, hogy minek ide formalitások, tessék csak őt királynak nevezni. A Brackeneket is arra kényszerítené, hogy neki (nem Rhaenyra ügyének) hódoljanak be. 

 Ez a sztori egyébként meglehetősen kicsúszott a kezéből, és Dameon megint ugyabba a hibába esett, mint Jaehaerys lefejezésénél. Miután a Brackenek inkább vállalták volna a tűzhalált, minthogy egy szövetségbe tagozódnak be a Blackwoodokkal, Daemon hagyta őket elmenni, mert amúgy pont ilyen típusú seregre lenne szüksége. Viszont arra kérte Willem Blackwoodot, akinek lefojtott, már-már pszichopata módra visszafogott beszédmódján kifejezetten elcsodálkoztam az előző epizódban, hogy találjon más megoldást a meggyőzésre. Eressze szabadjára a dolgokat, de úgy, hogy ne legyen az uralkodói szinthez kapcsolható. 

Willem és emberei kitombolják magukat, nőket erőszakolnak, gyerekeket rabolnak, erről Alys elbeszéléséből, értesülünk Daemonnal együtt. Mivel ez a Willem fickó nem tűnt ostobának és megbízhatatlannak (csak kicsit pszichopatának), valószínűleg, hogy be is tartotta Daemon kérését. Épp ezért tűnik valószínűnek, hogy amikor hajnali négy körül egyszer csak megjelennek a folyóvidéki kisnemesek, hogy panaszkodjanak hogy Blakwoodék a fekete-vörös Targaryen zászló alatt végzik a piszkos munkát, és felemlegetik a múltkori esetet is, amikor szintén az ő parancsára öltek meg egy kisgyereket, tulajdonképpen megint csak egy álom és nem valóság. Aminek az a következménye, hogy végeredményben mindent, ami Daemonnal történt, mióta Harrenhalba érkezett, simán meg lehet kérdőjelezni, mennyi volt belőle a látomás (álom) és mennyi a valóság. Lehet egyedül Alys él a romvárban, és még Simon Strong meg a három idióta fia is csak látomás. 

 Kicsit igazságtalanul hanyagoltam Corlyst az évad során, de leginkább ő tűnt Rhanys fixált helyzete áldozatának, és az ő mostani epizódbeli jelenetei érzékeltetik leginkább, hogy ez egy átmeneti-előkészítő rész volt. Ha mi is 

lemegyünk a történet szintjére, belépünk annak világába, természetesen Corlys vesztett legtöbbet felesége halálával, de ha meta-szinten nézzük, kívülről, mint egy fiktív történet fiktív karakterét, akkor viszont könnyen lehet, hogy ő nyert a legtöbbet.

 Mert hiszen Corlys egész élete fő hajtóereje az volt, hogy a világ minden kincsét élete rája lábai elé terítse, vagyont, hatalmat, befolyást szerezzen. Hog saját belső értékrendszere alapján, tetteivel felnőjjön Rhaenyshez. S most, hogy ez a cél értelmetlenné vált, miközben ott lüktet az eközben elvesztett többi, mutathatkozhatna meg igazán, hogy milyen is valójában a jelleme. Rhaenyra Baelán keresztül elküldte neki a Kéz kis jelvényét, amelyet az epizód végén látottak alapján, ahogyan a tenyerét összezárta a kis ékszer felett, minden bizonnyal elfogad majd. 

 De nem ez, nem maga a pozíció elvállalása a kérdés, hanem hogyan, mi módon fogja betölteni majd azt.