A cotswoldsi nyárspolgárok esete a kereskedelmi tévézéssel (Rivals S01E01)
Kis híján múlt csupán, hogy tavasszal nem olvastam bele Jilly Cooper egyik regényébe, mivel Detlev Plitz England: A Class Of Its Own című könyve hivatkozott rá. Plitz könyvét a The Gold sorozat kitárgyalása mentén kezdtem el olvasni (na jó, már megjelenése óta a kívánságlistámon volt, szóval valójában csak az okot kerestem hozzá), hiszen az a mód, ahogy Neil Forsyth tévésorozattá formálta az 1980-as évek eleji nagy aranyrablást, izgalmas módon helyezi reflektorfénybe a brit osztálytársadalom ezen időszakra jellemző sajátosságait. (Úgy bizony, nem tagadom, nagyon kedvelem Neil Forsyth forgatókönyveit.)
 |
| Maud O'Hara (Victoria Smurfit) rögtön rámozdul Rupert Campbell-Blackre (Alex Hassell) a Rivals sorozat legelső epizódjában |
Azonban amikor a Rivals sorozat trailerébe botlottam, egyáltalán nem arra figyeltem, kinek a regényéből készült az adaptáció (azaz az én nézőpontom ebből a szempontból is kívülállónak számít a brit közegből, ahol a hangsúly arra a mozzanatra esett, hogy Jilly Cooper sikerregényét láthatják viszont a rajongók – is – a képernyőn), hanem hogy milyen erős a szereposztás, s hogy David Tennant, bár szemmel láthatóan nem egy jó embert játszik, milyen karizmatikusan ural minden, az előzetesbe róla bevágott képet. (Ez természetesen a trailer készítőinek is a dicsérete.)
Így az első epizód nyitoképei során, mikor is egy Concorde-on a mosdóba zárkózik egy párocska egy gyors menetre, a legnagyobb aggodalmam az volt, lécci, lécci, ne David Tennant (vagy a testdublőre) feneke legyen az a férfi hátsó, amit láthatunk, mert így bemutatni a karaktert rögtön lerombolná mindazt amit róla a trailer alapján elképzeltem.
Huh, szerencsére nem ő volt, hanem Alex Hassell, aki egy Rupert Campbell-Black nevű playboyt alakít, ahogyan ezt a történet már azzal is kiemeli, miként az aktus után végigmegy a sorok között, lassított felvételen, hogy még ez is kiemelhesse a karakter magabiztosságát, s hogy tudatában van annak, hogy a nők, akik mellett elhalad, mind csorgatják a nyálukat. Amúgy a fickó egy egykori díjugrató olimpikon, most Tory képviselő, de hátsópados (backbench), s a mosdóban az épp készülő életrajzi könyvének ghost writerét dugta. (Beatty Johnson újságírónőt Annabel Scholey alakitja.)
Ezt amúgy, ahogyan a fentebb említett alapvető információkat is, a közte és Lord Baddingham, innentől csak Lord B., vagy Tony, közt zajló beszélgetésből tudjuk meg, merthogy ő is ezen a gépen utazik. A Tennant által játszott karakter egy kereskedelmi tévé tulajdonosa, aki épp egy új producert (ebben az esetben talán jobb lenne a klasszikus magyar gyártásvezető kifejezést használnom, hogy jobban érthető legyen az illető helye a munkahelyi hierarchiában) szerződtetett. Cameroon Cooknak hivják, s a néző csak később érti meg, miért mosolyog olyan furcsán Tony, mikor Rupert azt mondja: never heard of him. (Jó, rendben, ebből már nyilván könnyen kitalálható.)
Következő bemutatkozó fontos szereplőnk Declan O’Hara (Aiden Turner), aki kemény belemenős kérdésekkel szeretné megszorongatni a miniszterelnök-helyettest, de folyamatosan leállítják a felvételt. Az impulziv döntéseket hozó Declant az öltözőjében Lord B várja, és a legjobb lélektani pillanatban ajánl neki állást. Gyere el a BBC-től, gyere le Cotswoldsba, és mutassuk meg, mi is az a televíziózás.
A Rivals ugyanis, azon túl, hogy sokat szexelnek benne, s érthető módon sokak számára ez az elsődleges vonzereje,
erről a médiatörténeti pillanatról is szól.
Arról, hogy egy szabad, többszereplős médiapiac, a hír- és háttérműsorok választéka és konkurenciaharca a demokrácia működéséhez szükséges társadalmi nyilvánosságnak inkább hasznára válik, mintsem kárt okoz neki, s még azzal együtt is, hogy szépen hangzó elvek és a hétköznapi valóság nem mindig konvergál egymással, és az emberek (főleg tévétársaságok tulajdonosai és hasonló hatalmi pozícióban lévők) motivációi nem feltétlenül jóságosak és tiszták. (Sőt.)
Persze, a 2020-as évek tömegkommunikációs káoszából (apokalipsziséből?) szemlélve az 1980-as évekbeli, még a műholdsugárzás előtti nagy helyezkedések konkurenciaharca már-már olyan békés, naiv és bájos történetnek tűnhet, mint egy cotswoldsi nyári vasárnap délután.¹
Apropó Cotswolds. Úgy tűnik, hogy Declan elfogadta az állásajánlatot, mert rozoga kis kocsijával és kis családjával érkezik is az új lakhelyére, a Zárda becenévre hallgató (nyilván, a hely egyik korábbi funkciójának emléket állîtva) jó sok száz éves kis udvarházba.
No, ez érdekes lesz, ahogyan látjuk a két másik főszereplőt is otthonába hazatérni: Lord B Netherfieldben (1995-ös BBC Büszkeség és balítélet), Rupert Highgrow-ban (The Crown), míg O’Haráék, Thomas Cromwell életének fontos helyszínén (nem emlékszem pontosan milyen funkciót töltött be, de tuti, hogy a Wolf Hall egyik helyszíne volt). Avagy a gyakran használt filmes helyszínek diszkrét bája.
Declan felesége, Maud (Victoria Smurfit) középkorúvá érett nyafka macának tűnik elsőre, majd kiderül róla, hogy ismert színpadi színésznő volt egykor, most csak egy frusztrál háztartásbeli, s kelletlenkedik is egy sort, de a két lány, Taggie (Bella Maclean) és Caitlin (Catriona Chandler) bizakodva néz életük új szakasz elé. Mindjárt jön is hozzájuk szomszédolni Lizzie (Katherine Parkinson), egykor egy erotikus sikerregény szerzője, de úgy tűnik azóta elcotswoldsosodottan kedves és vidéki elhanyagolt háziasszonka vált belőle (szerintem pont nem jó ezt látnia Maudnak). A téma Rupert Campbell-Black, aki O’Haráék szomszédja (mármint birtokaik határosak), s a kisebbik lány megszállottan figyeli távcsővél, hátha megpillanthatja a hírességet.
Helyette Taggie (gyorsan tisztázódik, hogy már húsz éves, és anyuka azt is elpletykálja, hogy lánya nemrég esett át első nemi aktusán - jesszus, milyen anya az ilyen!) részesül abban a megtiszteltetésben, hogy találkozhat a szomszéddal, méghozzá egy kínos helyzetben. A lány azt hiszi, hogy tűz ütött ki Rupert birtokán, pedig csak a tarlót égetik fel, s kétségbeesetten rohan be a parkba, ahol az épp egy bögyös szőke macával meztelenül teniszezgető házigazdába botlik. A férfi durván - érthető persze, hogy mérges, Taggie még a tűzoltókat is kihívta, feleslegesen – elküldi a lányt, akiről így megtudhatjuk, hogy nem fél kimondani a véleményét, és kiállni magáért (sőt még a tűznek szükségszerűen áldozatul eső kisállatokért is).
Taggie a látottakról nem beszél senkinek, de azok mégis fontossá válnak az epizód során, mivel Lord B kertipartijára, ahova O’Haráék is hívatalosak (kivéve a kisebbik lányt), érkezik egy másik Tory politikus, Paul Stratton (Rufus Jones), amolyan suttyó téeszelnök féle, akin épp úrra lett a mindlife crisis, ugyanis hozza magával új, fiatal feleségét is („bocs, hogy késtünk, alig bírtuk otthagyni az ágyat, tudjátok hogy megy ez a mézeshetek alatt, höhöhö”), aki nem más, mint a minap meztelenkedő bögyös szőke maca.(Neve is van Sarah Stratton, s Emily Atack alakitja). Taggie úgy meglepődik a helyzeten, ahogy Rupert és Mrs Stratton tettetik az idegent, hogy Lord B (de csak ő) észre is veszi, és összerakja a történetet. Az a pletyka hamar végigszáguldott a Völgyön, hogy Rupert valakivel meztelenül teniszezett, Tony most már azt is tudja, kivel.
A házigazda mindjárt mozgásba is hozza az információt. Megsúgja az újságírónőnek, aki mindjárt botrányt is csinál, pofon vágja Rupertet, hogy tehette ezt vele, hát ő azt hitte, hogy ő a nőcsábász fickó életeben az egyetlen, a nagy Ő, majd meg is nevezi alkalmi riválisát a társaság előtt. A férj elégtételt venne, de csak belezuhan az étellel teli asztalba.
Nézve ezt a partit, nem lehet elmenni szó nélkül amellett, mennyire jól működik még az 1980-as évek világához igazítva is a Jane Austen neve fémjelezte társadalomkritikai karakter ábrázolási modell. Ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy Austen regényeinek szereplői végeredményben vidéki nyárspolgárok (vagy ha a polgár kifejezés zavaróan hat ebben az összefüggésben akkor hadd mondjam úgy, hogy nyárs kis- és középbirtokosok). És hát
elnézve Lord B vendégeit, bizony, bizony, mennyire erőlködően vidéki wannabe valakik is ezek!
Van itt például egy jó üzleti érzékkel megáldott mérnök fickó, újgazdag pasas, egy bizonyos Freddy Jones (A brit szappanoperák egyik jelenlegi sztárja, Danny Dyer alakitja, nem mellesleg Thomas Cromwell leszármazottja!) aki cotswoldsi Schneider Mátyásként botladozik a társaságban, miközben kivagyiskodó felesége próbálja megtiltani, hogy azt egyen, amit szeretne. Noha a fickó vállallozása (műholdak) révén közvetlen részese az egész bolygó élete sorsának alakítában, asszonkája üzleti képzelőereje egy kisváros butik nyitásáig terjed. Tony oda is súgja Lady B-nek (Claire Rushbrook), hogy ugorjon be hozzá udvariasságból venni valamit. Merthogy Baddignhamnek szüksége van Freddyre a műsorszórási engedély biztositása érdekében.
És itt térjünk vissza az elbeszélés médiatörténeti vetületére. Szóval egész epizód során szó van a franchise meghosszabbítása vagy elvesztése körüli bizonytalanságról. Zavart engem a franchise kifejezés amit én a szövegkörnyezetből visszavezetve frekvenciaelosztásnak vagy műsorszórási engedélynek mondtam volna, de néha-néha mégis kilengett a kifejezés más jelentéstartományokba is. Úgyhogy utánajártam kicsit, Asa Briggs és Joanna Spicer 1986-os The Franchise Affair című könyvét segítségül hívva. Ennek bevezetőjéből kiderül, hogy nem bennem van a hiba, a franchise kifejezés kb úgy került az 1980-as évek elején a műsorszórás-szabályozási dokumentumokba, mint Pilátus a Krédóba. Vagy még inkább úgy, mint egyes politikai kurzusokra jellemző kommunikációs (és jogi-törvényhozási) mismásolás, maszatolás, kiskapuzás eredményeként, erőltetettem új, szándékosan nem egyértelműsithető jelentésárnyalatokkal bővülve. (Én azt hiszem egyszerűen engedélynek fogom a következőkben nevezni.)
Szóval a Coriniumnak, Lord B tévéjének van ugyan engedélye, de nem lehet nyugodtan ülni a babérokon, mert ez egy olyan kor, mikor a semmiből teremnek újabb és újabb tévés cégek. Lady Gosling (Maggie Steed), az engedélyosztó szervezet feje, egy látogatás során ezért is szuggeralja, hogy Tonyéknak Rupertet kellene meghívni az igazgatótanácsba. Ám mivel a playboy nem akarja ősi nevét adni az új-arisztokrata Baddinghamék (csupán apuka volt az, aki sikeres fegyverkereskedőként vette magának a lordságot) médiabizniszéhez, Tonynak más lehetőségekről, például Freddyről, is gondolkodnia kell. (A pénze jól jönne, de úgy gondolhatja róla, hogy a jóságos mamlasz nem sok vizet zavarna.)
Az epizód elején már említett Cameron Cook (Nafessa Williams) és Declan is a pozíció erősítése céljából érkezik a csatornához. És tadám, Cameronról kiderül, hogy nő és fekete. (És az epizód végére az is érthetővé válik, hogy miért volt magától értetődő, hogy Lord B nem akarja a feleségével egy helyen látni, merthogy a tévés csaj nem csak a sztárproducere, de egyben szeretője is a főnöknek.)
Lady Gosling helyszínlatogatásának jelenetei egyébként párhuzamosam futnak azzal hogy Declant egy régi ismerőse, a Garry Lamont által játszott Charles Fairburn (meleg fickó, foglalkozunk is a bontakozó románcával, de remélem nem csak azért, hogy a téma kipipálható legyen, hanem fontos cselekményszervező szerepe lesz) elviszi a szintén Tonyék tulajdonában lévő étterembe, ahol megismerjük a lord féltestvérét, Basilt (Luke Pasqualino) anyuka lady és egy argentín pólós viszonyának gyümölcsét, valamint fiacskáját, Archie-t (Louis Landau) is. Aztán Charles még egy sor információval lát el bennünket nézőket is a tévés világ működését illetően, ügyesen illesztve azokat egy gördülékeny beszélgetés formátumába.
Az epizód egyik érdekes montázsa amikor a főbb szereplők kertiparti utáni estéjét láthatjuk. Ágyjelenetek egymás után, ahogyan a politikus nevetségesen döfködi az új asszonyát, Jonesék szintén röhejes aktusa, aztán az O’Hara házaspár kis játéka, hogy Declan tulajdonképpen arra izgul, hogy a férfiak hogy csorgatják még most is a nyálukat Maudra, miközben a lànyok menekülnének, mégsem akarnák az ezt követő események hangját hallani. Lord és Lady B estéje először trükkösen úgy van összevágva, mintha ugyanazon jelenet részei lennének, de persze Tony Cameronnál van. Lizzie új regény írásába kezd, melynek a Rivals címet adja. Rupert pedig magányosan, álmatlanul fekszik az ágyban, és azon gondolkozik, hogy valamit megint nagyon elszúrt, mert a botrány már a PM fülébe is eljutott, s Thatcher másnap okvetlenül látni akarja. Mint kiderül, a kertipartis incidens jó apropó volt arra, hogy Thatcher hátsópadossá fokozza le Strattont, miközben Rupertet sportminiszterré nevezi ki. Ezt el is újságolja Lord B-nek kb. mihelyt hazatér Londonból, s mondja, hogy korábban kell Tonynak ahhoz felkelnie, hogy vele kicsesszen.
