Egy lehetséges öndefiniáló bejegyzés a blog koncepciójáról

Egy néző olvasónaplója. Nézőnapló extra. Egy lehetséges öndefiniáló bejegyzés a blog koncepciójáról. Néhány aprócska észrevétel. Felmerülő kérdések. Együgyű sztereotípiákat hatástalanítani remélő önértelmezések. Kreatív kontextusteremtési kísérlet. 

 Miért "hagyományos" irodalmár? 

Mert az egyre inkább képekre és videókra fókuszáló digitális tartalomelőállításban én továbbra is szövegekkel dolgozom, a mondanivalómat írott formában tálalom. Abban a világban, amikor a közösségi médiában az alapján válik valaki népszerű irodalomnépszerűsítővé, hogy mennyire esztétikus vagy figyelemfelkeltő fotót tud posztolni egy könyvről vagy egy könyvpolcról (esetleg saját magáról, gyerekéről, háziallataról, új műkörméről vagy kedvenc bögréjéről), én tudatosan maradok a szövegek világában.* 

 Akkor is, ha nem írott történetekről, hanem filmről, sorozatról, színdarabról, vagy éppen kerékpáros versenyekről írok. 

 Tulajdonképpen, amit a TOURázzunk együtt kerékpáros blogom egyik bemutatkozó cikkében is írtam a történetekhez való viszonyomról (azaz irodalmár mivoltomról):

 [...] míg vannak, akik hangok és dallamok, mások színek és formák, megint mások számok, esetleg vegyjelek vagy képletek formájában értelmezik maguk körül a világot, addig én a történetmondás és -befogadás aktusa által ragadom meg a saját valóságom, 

az tulajdonképpen a világ szövegszerű letérképezésére is igaz. (Miközben természetesen tisztában vagyok azzal, hogy szövegalkotás és történetmesélés két elkülöníthető jelenség, két külön "halmaz", amelyek azonban szignifikáns arányú közös metszettel is rendelkeznek.) 
 Kötetlen csevegés vs. tudományos nyelvezet 

Ezek tényleg annyira egymásnak ellentmondó dolgok? 

 Nem tudom, csak kérdezem... 

 Azt tudom, hogy PhD hallgató időszakomban megkaptam azt a kritikát, hogy úgymond túl olvasmányosan írok. És hogy ez állítólag nem jó. 

 Mert hát tényleg! Hogy venné ki magát, hogy az olvasóim értenék és ne adj Isten, még élveznék is, amit és ahogy írok! 

 Mint ahogyan remélhetőleg átjött a szarkazmus a fentebbi mondatból, sejthető, hogy nem az a típus vagyok, aki elfogadná ezt a merev és életképtelen nézőpontot. (Őszintén szólva egyáltalán nem is bánnám, sőt, ha a 21. századi nagy kulturális változások teljesen elmosnák azt az életformát, amely szükségtelennek tekinti a kultúrafogyasztó közönséggel való kapcsolattartást, mivel az állami pénzért - az adófizetők pénzéért!!! - koldulásból is nagyon jól elvan, a valódi, piaci alapon működő közönség iránti akár csak minimális igény nélkül is)

Mindazonáltal e blog központi témája egy alapvetően könnyed szórakoztatóipari terméktípusról történő szövegelés, így a hozzá illő stílus is inkább a könnyedebb, közvetlenebb, az egyirányú kommunikáció ellenére is fesztelen társasági csevegés regiszterébe tartozik. Egy tévésorozat a látszatról is szól, és a tudományos diszkurzustól oly távoleső dolgok is lényegesnek bizonyulhatnak, hogy kinek mennyire előnyös egy ruhatípus ( pl. ahogy a Bridgerton sorozatban rendszeresen felemlegetem hogy az epizódon belül melyik mellény volt a legszebb), melyik kamerabeállítás mutatja vagánynak vagy csábítónak (A Koronában Fülöp herceg első jelenete Erzsébettel), mennyire zseniális egy színész egyetlen egy vállrándítása, vagy pont ellenkezőleg, keresetlen egyszerűséggel kelletlenkedem azon, mennyire idegesítő az illető ripacs alakítása (mostanában leginkább A spanyol hercegnőben található ilyesmi). Sok szó esik a néző zene általi érzelmi bevonódásáról, és időnként előfordul, hogy bár bizonyos távolságtartással szemlélve logikusnak és okosnak hat egy jelenet, személyes okok (pl. esetleges rossz emlékek) miatt nagyon nem jön be. 

És persze mindig ott van az ágyjelenetek említéséhez illő megfelelő hangnem megtalálásának dilemmája. 

 Ugyanakkor, időről időre akadnak egy-egy sorozat kapcsán olyan pillanatok is, amikor a történetekkel elméleti, elvont szinten (is) foglalkozó bölcsesz énem botlik számára érdekes témába, amely szükségszerűen egy összetettebb, szofisztikáltabb nyelvezet használatát kívánja meg. 

 Így alakul ki a blogbejegyzéseknek az a jellegzetes nyelvezete, amely ide-oda ugrál a különféle regiszterek között.

 Napló? 

 A sorozatösszefoglalókat eredetileg az Egy olvasó naplója blogon kezdtem el írni. Hogy szervesen kapcsolódjon az ottani központi témához, úgy gondoltam, hogy hasznos lehet egy olyan formátum, melyben lábjegyzetekben az adott történelmi korszakhoz (eredetileg főként a 18. században játszódó sorozatokról írtam) kapcsolódó általam olvasott nem fikciós történelmi témájú könyveket is megemlítettem. Így jön ki a „néző olvasónaplója”, azaz a nézőnapló.

 A Nézőnapló extra blogmelléklet viszont épp abból a szükségszerűségből született, hogy egy sor olyan sorozatról is szívesen írtam volna (említettem már, hogy grafomán vagyok?), ami vagy azért mert a jelenben játszódik, vagy más okokból nem illik a „nézőnapló” koncepcióba. Így aztán a szakirodalmi lábjegyzetelés már nem feltétlenül fontos eleme ennek a blognak. 

_____________________________________

Megjegyzések: 

 *A félreértések elkerülése végett ez nem a szokásos magyar bölcsész technofób sértődött károgás. 

Épp az, ahogyan a blogjaimat/webes projektjeimet felépítem, bizonyítja, mennyire élvezem az online tartalomkészítés apró kis nüanszait. Például ahogyan ezt a bejegyzést és a blog többi önértelmező és kontextusteremtő bejegyzéseit is összeállítom. Ez is csak játék a szavakkal. Kreativitást, koncentrációt igényel, ez is egyfajta szellemi kihívást jelent. Egyáltalán nem kedvelem azt a tipikus bölcsész attitűdöt, amikor valaki ostoba módon azzal kérkedik, hogy ő képtelen lenne 20 ezer karakternél rövidebben írni egy könyvről – mert az illető ilyenkor tulajdonképpen azzal kérkedik, hogy nem képes használni az elsődleges munkaeszközét, a nyelvet. 

 Szóval egyszerűen csak jobban izgat, izgalmasabb kihívás számomra a szövegalapú online jelenlét, ellentétben a vizuálissal, amely túl könnyű, egyszerűen tét nélkülinek tűnik. Főleg az én könnyen érvényesülő külsőmmel. Ez a kérdéskör egyébként is csak annyiban érdekel, hogy ha valaki rámguglizik, lehetőleg ne mások arcképét dobja fel a rendszer. 

 Avagy másként megfogalmazva: az élet azon területein, ahol csupán a megjelenésemmel is könnyen érvényesülhetnék, abban mi a pláne? Mi a kihívás? Számomra éppen hogy olyasmi kihívás kell, amelyben a külsőm nem játszik szerepet