A háború magányos biznisz (Masters of the Air E6)

Az ötödik és hatodik epizód közötti napokban kezdtem el olvasni Donald L Miller könyvét (szintén Masters of the Air címmel), amelyen a sorozat alapul. Így történt, hogy - már amennyiben valós történelmi események úgy ahogy de eseményhű szándékkal készült dramatizálása esetében ez lehetséges – egy masszív nagy spoilerbe futottam bele rögtön az előszóban. Így aztán nagy vonalakban, de tudtam, hova fog kifutni az epizód. Ugyanakkor épp így lett végül számomra pont jó.  

Az epizód felépítése könnyen átlátható. Három, a korábbiakban megismert karakter történetét követjük éppen annyi ideig, míg 

a magány valamilyen formájával kell megküzdeniük a háború őrült forgatagában. 

A következőkben tehát szétszedve, külön-külön fogom ezt a három történetet ismertetni, a viszonylag könnyedebbtől a legkomorabbig. 

 A női jelenlét gyógyító hatása

  Crosby-ról már a történet elején tudjuk, hogy nős, és ahogyan Bubbles is megemlíti, oda-vissza van a fiatalember attól a tudattól, hogy felesége van. A házaspár között intenzív a levelezés, de ahogy egyre megyünk beljebb a borzalmakba, s egyre inkább normalizálódik ez az érzés a katonák számára, ellentétben a békeidők mentális állapotával, s különösképpen Bubbles halála, áthidalhatatlan korlátokat emel a házastársak közé. 

 Hogyan is tudna Croz ilyesmiről beszélni a feleségének? Hovatovább, hogyan is akarna erről beszélni? Be akarja-e mocskolni azt a tiszta és idilli távoli pontot, a békét, a normalitást, amit felesége élete képvisel mindazzal, amit ő maga nap mint nap tapasztal? 

 A mi fikcionalizált Crosbynknak fontos a női jelenlét az életében, a tudat, hogy összetartozik egy nővel, és hogy vele osztja meg gondolatait. Így aztán milyen szerencsés véletlen, hogy amikor Oxfordba küldik egy konferenciára, afféle kikapcsolódásképp egy katonanő, egy bizonyos A. M. Westgate (innen a félreértés lehetősége, hogy csak a monogramját használja, a karaktert Bel Powley alakitja) lesz az átmeneti lakótársa. 

 Sandra minden bizonnyal a brit titkosszolgálatnál dolgozik, ezt egy-két mozzanat jelzi, például,hogy az epizód végén, mikor üzenetet kap, olyan gyorsan távozik, hogy össze sem pakol. 

 Croz gyakorlatilag egész oxfordi idejét vele tölti. Legfontosabb ebből persze az az este, mikor iszogatás közben Bubblesről beszél. Hogy magát hibáztatja, mert ő volt az, aki az íróasztalnál megtervezte a bevetés részleteit. Meg arról is, hogy sem erről, sem sok minden másról nem tud mit mesélni a feleségének. És épp azért, mert egy szerető férj, mert fontos számára a nő, mint társ, a női jelenlét az életében, ezért hálás szituáció ez a hirtelen jött ismeretség, mert a pszichés mechanizmust (nővel osztani meg érzelmi hangulatát) nem kell feladnia, és mégis olyasvalakivel beszélhet, aki érti, hogy miről van szó, és aki maga is úgymond bemocskolódott a háború élményétől. 

Mindazonáltal most már kezd kínossá válni, a forgatókönyv vajon miért is szurkapiszkálja folyton a briteket. Most egy előadó professzort ábrázolt úgy, aki odamondogat az amerikaiaknak, valamint egy tisztet (akit Peter Sandys-Clarke, a Ghosts Haverse alakít) bunkóskodik azzal kapcsolatban, hogy míg ők „tisztességesen” szobalányokat hajkurásztak fiatal korukban, addig ezek az arrogáns amerikai katonák hercegnőkkel bújnak ágyba alig pár perces ismeretség után. 

Ez az egész nem igazán szolgált másra, minthogy Sandra kioktathassa a tisztet (ami egészen bizonyosan anakronizmus, egy nő, még ha maga is tiszt (subaltern), nem engedhette meg magának, főleg nem magasabb rangú tisztek társaságában) arról, hogy milyen viselkedés is az, amikor társadalmilag alacsonyabb státuszú, kiszolgáltatott nőkre, akiknek nincs eszközük ellent mondani, vadásznak a fiatal privilegizált britek (ez a fajta értelmezése a kéretlen szexuális közeledésnek amúgy is kifejezetten az elmúlt néhány év, évtized terméke, nem az 1940-es éveké), valamint hogy Croz megjegyezhesse, hogy háborúban még inkább él és virul a carpe diem, hiszem nem lehet tudni, a következő nap nem az utolsó lesz-e bárkinek is, úgyhogy az élvezeteket megragadni teljesen normális viselkedés. 

 Egy vezető nem csak magáért felel 

Rosie és egész csapata is pihenőre lett küldve ebben az epizódban. Ők egy szanatóriumszerűségben, katonai szlengben „flak house”-ban tartózkodnak egy hétig. Mint már volt róla szó korábban is, a légierőnél a szakembereknek komoly aggodalmaik voltak azzal kapcsolatban, hogy a légiháború hogyan hat a pilóták és egyéb légi személyzet mentális állapotára, és kezdetleges, kísérleti megoldásokkal próbálkoztak. Egyik ilyen volt, hogy a birt arisztokrácia által e célra (is) felajánlott kastélyokban helyezték el őket. A hatalmas parkokban mindenféle szabadtéri aktivitás lehetősége várta őket. Csakhogy az a néhány nap, akár egy-két hét pont rossz időmennyiség volt. Arra már elég hosszú volt, hogy a katonák elkezdjék feldolgozni a traumáikat, amelyek a légi csata közben érték őket, de ahhoz viszont irdatlanul kevés, hogy valamiféle eredményre jussanak velük a szakemberek. 

 Rosie-nak nagyon nem tetszik a dolog, 

úgy érzi, feleslegesen van pihenőre küldve,

 leszarja a kutyával lovaglást és a rókavadászatot, neki feladata van, odafenn az égben, amit végig kell csinálnia. 

 Dr Huston (hello, Jamie Parker!) az intézmény dokija, ő is saját traumáival küzd, ő sem tud éjjel aludni, ahogyan Rosie sem az első napokban, hiába mondogatja, hogy rendben van, rendben van. Egy ilyen éjszakai beszélgetés során halljuk az amerikai Nagy Generáció (a háborút megnyerő fiatalok, akiknek önfegyelme, munkamorálja, kötelességtudata a háború utáni években is hozzájárult többek között a következő évtizedbeli általános életszínvonalemelkedéshez) jellegzetes mentalitását kifejező monológot arról, hogy nem nyavalygunk, nem keresünk kibúvókat, hanem elvégezzük a munkát, amit el kell végezni. 

 Rosie persze arról is beszél, hogy három egymás utáni nap, gyakorlatilag az első három bevetése során, szétcseszett motorokkal ugyan, de visszahozta a gépeket. Hogy most ott kellett hagynia a háborút, 

olyan, mintha Gene Krupát, a legendás jazzdobost megszakítanák a szólója közben.

 Dr Huston azonban fontos részletre hívja fel a figyelmet: a jazzdobos, hiába ő a szólózó sztár, az egész zenekar játékáért felelős. 

 Rosie másként kezdi figyelni a srácokat, akik rá vannak bízva (Rosenthal amúgy is idősebb és érettebb volt többségüknél, 1939 szeptemberében kezdte meg munkáját egy New York-i ügyvédi irodában, vagyis kezdte volna meg, ha Lengyelország lerohanásának hírére – vagyis még évekkel Pearl Harbor előtt- nem jelentkezett volna azonnal a seregbe, mert hát valamit tenni kellett.)

 Van egy jelenet, mikor a kártyázó és anekdotázó srácok közé beül Rosie is, s elmondhatják neki az emberei, hogy az a hümmögős jelenet nagyon sokat jelentett számukra. 

 Úgy tűnik, Rosie is megkapta a leckét az epizód végére, hogy nincs egyedül, s hogy nem csak a saját, de a rábízott emberek lelki egészsége is (már amennyire ez lehetséges a háború közepén) az ő felelőssége. 

Pokoljárás után megváltás 

 Bucky története a legösszetettebb és legnehezebben emészthető az epizód során, még úgy is, hogy kezdettől fogva sejtettem – ismerve néhány részletet a történtekből – hova is fut majd ki az egész. 

 Szóval ott tartottunk, hogy Bucky Vesztfáliában ért földet, s nem sokáig tart, míg emberekbe, pontosabban gyerekekbe botlik, akik persze, hogy hívják a felnőtteket. 

Bucky nem kerülheti el a sorsát, elfogják. Azonban a vonatnak, amelyben több más amerikai fogolytárssal utazik, meg kell állnia egy szétbombázott kisvárosban, ahol a helyi lakosok az éjszaka közepén szedegetik össze életük romjait. 

Mihelyt kiderül, hogy amerikai katonák mennek végig a városon, nagyon hamar lincseléssé fajul a helyzet. (Pedig nagyon ki volt hangsúlyozva a második epizódban, hogy a britek azok, akik éjszaka bombáznak, hiszen mint tudjuk ebben a sorozatban a britek már-már gonoszabbak mint a németek) 

 Az a mód, ahogyan a földön térdelve maga elé nézve várja Bucky, hogy az egyik katona neki is kiossza a golyót, Callun Turnerrel szembeni minden korábbi ellenkezésemet megsemmisíti. Nagyon erős pillanat. 

Buckynak azonban mázlija van, elfogynak a golyók. De azért leütik. S legközelebb már egy szekéren fekve látjuk viszont, ahogyan két német civil viszi ki az erdőbe a legyilkolt amerikaiakat titokban elásni. Még egy másik srác is életben van, a Miatyánkot kezdi motyogni, a német fickó minden kétséget kizárólag végleg lecsapja. Majd elkezdenek ásni. Bucky ezt használja ki menekülésnek. Mikor észreveszik, mondják is maguknak, hadd fusson, úgysem jut messzire. És ez igaz is, mert most már katonák fogják el és viszik be olyan helyre, ahol a hadifoglyokat kihallgatják. 

A fiatal német hadnagy tipikusan az a kölökképű pszichopata, de megint előtérbe kerül Az Amerikai Hős kliséje, hogy őt aztán nem lehet mindenféle trükkökkel tőrbe csalni, nem fogják megrémíteni, nem fogják kedvességgel feltörni a páncélját, ő akkor sem árul el semmit, csak a nevét, rangját és katonai számsorát. 

 Másrészről ez a jelenet, ahogyan a német folyamatosan visszatér Buck emlegetéséhez, lehetett nem csak azok számára egy utalás, akik sejtették, hogy ennek az epizódnak a végén látják majd ezek ketten viszont egymást, hanem azoknak is, akik semmit nem tudnak a való életbeli emberek valódi sorsáról, csak fikcionalizált formában követik történetüket epizódról epizódra. 

 Bucky hányattatásai itt még mindig nem érnek véget. Egy vagonba terelik őt is és más foglyokat. Egy fickó menekülne, őt lelövik, a holttestét is odadobják a többiekhez. Amíg ez történik a vasútállomáson, egy másik sínen befut egy vonat, amelynek vagonjaiból női kezek nyúlnak ki segítséget kérően és női sikolyok hangzanak. 

A rendezés kiválóan ragadja meg a helyzet és látvány szürrealitását, azt, amilyen érzés lehetett azon katonák számára (és ebbe az őrnagy rangúak még bőven beletartoztak), akik nem tudhatták, milyen mélységekben dagonyázik a nácik aljasságga. 

 Az epizód végére filmnyelvileg – egészen pontosan zenei eszközöket használva -  több ponton is összekapcsolódnak a cselekményszálak. Például amikor Crozék valami partira mennek, ahol egy nő gitározik és énekel arról, hogy gyűrjük le a fasisztákat (nekem túl modernnek hangzik a dal, de állítólag korhű), s közben lassított képekkel mutatják, hogy éles lámpafényben, vicsorgó kutyák között szállíttatják le a Buckyékat a vonatról. Később, mikor azt mutatják, hogy Rosie kicsit megtorpan, mielőtt újra beszállna a gépbe, Krupa dobszóló hallatszik, hasonló mint a Sing Sing Sing, de nem az. 

Egy energikus és optimista zene, ami kiteljesedik az egész zenekarra. Ezt halljuk még akkor is pár másodpercig, amikor kitárják a folyogtábor kapuját, ahova Buckyék érkeznek. 

 Ez a zenei átkötés volt az, amitől biztosra vettem, hogy most fog megtörténni a nagy viszontlátás. 

Ha nem így lett volna, nem engedték volna ezt a pozitív hangulatú zenét ráfolyni a fogolytábor látványára. 

Bucky előbb csak Crankéket hallja a kerítésen túlról, hogy neki kiabálnak. Ahogyan realizálja, hogy az odaveszettnek hitt emberei nagy részét látja viszont, azonnal rákérdez, hogy Buck is túlélte-e mit tudni róla? Valaki szól neki, hogy két óránál (azaz pont a kerítés másik oldalán), oda kellene nézni. És igen, ott van, ott somolyog a kis kölökképű Austin Butler, és annyit mond: 

mi tartott ilyen sokáig? 

 Noha a könyvbe csak felszínesen belalapozók (előszóba beleovasók) is tudhatták, hogy itt fog a viszontlátás megtörténni és hogy Cleven őrnagy ezeket a szavakat fogja mondani, mégis úgy lett az egész megoldva, hogy a történetet ismerők számára is adhatott valamiféle katartikus érzelmi pluszt. 

 Lényeg a lényeg, Bucky pokoljárása is véget ért, és ahogy maga elé nézve mosolyog, mi is átélhetjük, hogy úgy érzi, most, hogy kiderült, hogy barátja életben van, bármit túl fog élni. 

Akár a német fogolytábort is.