Az első sorsfordítő összecsapás (House of the Dragon S02E04)

Néha nagyon is egyszerű jelei vannak annak, hogy szemmel láthatóan másként vagyok a világba bekötve, mint a legtöbb ember. A Trónok harcában számomra a két legkevésbé szimpatikus női karakter épp az amúgy két legnépszerűbb volt: Lady Olenna és unokája Margaery. Persze valahol érthető (ezt a szót itt most igencsak gúnyosan nyomtam meg), hogy az emberek többségének egy olyan történetben, amelynek végére jócskán találhatunk a hierarchia csúcsára jutott nőalakokat, pont az olyan karakter tetszik, akinek eredettörténete az, hogy fiatalkorában olyan jól tudott baszni („I was good. Very good.”), hogy megszerezte magának a nem neki szánt férfit, másrésztől egy olyan figura, aki a férfiakhoz dörgölődzéssel, a férfiak kiszolgálásának megfelelő módját megtalálva próbáljon a háttérből manipulálva helyzetbe jutni. Mert hiszen (ahogyan Joffrey is megmondta) így viselkedik egy rendes, egy normális, egy igazi nő, nem igaz? Nem nyíltan tör hatalomra, csak mindig a háttérben, az éjszaka leple alatt a pinájával intrikál és manipulál. Az a nő aki nem így tesz, eleve gyanús és/vagy ellenszenves. 

Természetesen a Sárkányok háza Rhaenysének, hála ég, nem sok köze van a highgardeni lotyókhoz (annyiban, persze igen, hogy Lady Olenna is afféle idegesitően mindig a tutit megmondó, s azzal a jelenetet rövidre záró típusú figura volt), de elgondolkodtató, hogy miközben én azon morfondíroztam, hogy a karakter pozícionálása, a mód, ahogyan az alkotók mesterségesen úgy emelték Rhaenyra tanácsának férfitagjai fölé, hogy azzal folyamatosan rövidre zárták a jeleneteket, gátolva, hogy valódi konfliktushelyzet alakuljon ki az ezekben az interakciókban résztvevő szereplők között, addig az Internetek Népe naívan alávetette magát annak, hogy jajjdejó, hogy itt van ez a karakter, aki mindenek felett állva mindig megmondja a tutit. 

A Sárkányok háza negyedik epizódja végi csata következményei közül így tehát számomra nem a King’s Landingbeliek, hanem a dragonstone-iak lesznek érdekesebbek. 

Hogy vajon lesznek-e végre valós interakciók, valós konfliktusok most, hogy annak kerékkötője. azaz a szereplő, aki folyton rövidre zárta a párbeszédeket valami (ál)bölcsességgel, kikerül a képletből. 

Eleddig ez a forgatókönyvírók által erőltetetten a többi fölé emelt figura gátolta a tisztán látást, most meglátjuk, hogyan másként lesz ezután. (Remélhetőleg nem úgy, hogy Mysaria karaktere szimplán megörökli ezt a helyzetet.)

Trippin’ in Harrenhal 

 No de pontosan mi is történt ebben az epizódban?

 Kezdjük – ahogyan maga a sorozat is tette – Harrenhalban Daemon további pokoljárásával. (És valóban, ezek a jelenetek minden bizonnyal e célt szolgálják,  klasszikus pokoljarós toposz újragondolt formái.) Ha minden igaz, már vagy két hete van folyamatosan ebben a pszichés állapotban, s most már odáig jut, hogy a fiatal Rhaenyrát, mikor arra céloz, hogy Viserys jobban szerette őt, mint öccsét, szimplán lefejezi. De mivel ez egy álom (vagy látomás, s ahogyan jól érzékelem a közzétett háttéranyagokból, az alkotók sem kívánták ezt egyértelműsíteni), így a levágott fej tovább beszél: mindig is ezt akartad, ugye? 

Ez a nyitó jelenet egyébként tükre annak, ahogyan először találkozunk a legelső epizódban Daemonnal, mikor ő ül a trónon és Rhaenyra lép oda hozzá. Most a fiatal hercegnő, a mostani, felnőtt nő ruháját és egy jól érzékelhetően túl nagy koronát visel. 

Mivel az előző epizódból kifelejtettem, itt szeretném megjegyezni, hogy

 ezek a jelenetek igazán izgalmas színészi kihívások lehetnek Matt Smith számára. 

Az előző részben, mikor Alys azt modja neki, ezen a helyen fogsz meghalni, és ő enyhén ajkába harapva, védtelen kissgyerekként néz utána, az egyik legkifinomultabb színészi pillanat  ebben a kiválóbbnál kiválóbb alakitásokkal tűzdelt sorozatban. 

Most pedig ahogyan Rhaenyra mondanivalója érthetetlen számára, és ahogyan Daemon mondja neki, hogy beszéljen érthetőbben, megint egy jól sikerült helyzet, igaz, itt az utólagos hangigazítás (Millie Alcock hangjának tavolabbi és torzitottabbá tétele) is hozzájárul az összhatáshoz.

Amúgy Daemon, ha (relatíve) magánál van, próbál sereget szerezni, hiszen ebben jócskán hátrányban vannak a Feketék a Zöldekkel szemben. (Oké, persze, ott van a beígért 2000 Stark harcos.) 

Sok szó esett már az öreg, rossz egészségi állapotban lévő Tullyról. Most találkozunk a kamasz unokával, az örökössel, aki nem igazán érti, hogy ez a Targaryen fickó tényleg azt szeretné, ha a kedvéért ő megölné a nagyapját, mert amíg az öreg életben van, nehezen mennek itt a dolgok ezen a vidéken, Daemonnak pedig nincs ideje várni. Nekem nagyon tetszik az a pillanat, mikor Daemon elmegy az asztaltól, Simon Strong pedig odalép a fiúhoz, és vigasztalólag- bíztatólag megszorítja a karját, semmi baj, fiam, te jól viselkedtél, majd beletanulsz a felnőttek dolgába. Megjegyzem, ez a motívum, hogy tapasztalat révén jut a privilegizált helyzetben lévő fiatal férfi a poziciójához szükséges tudáshoz (vagy éppenséggel nem jut), később sokkal explicitebb formában és komolyabb következményekkel tér vissza.

Később azt a Blackwood fickót látjuk tárgyalni Daemonnal, aki annak idején kisfiúként Rhaenyra kezét ment kérni. Persze a Sárkányok háza jó szokása szerint nehezen tudunk figyelni a karakter mondanivalójára (tessék a királynői igazságszolgáltatást alkalmazni a Bracken házon és akkor ők adnak sereget), mert Daemon akkor éppen Laenát hallucinálja a bort kínáló szolgáló helyébe. 

De legalább  a harrenhali jelenetek során közelebbről is megismerkedhetünk Alys Rivers karakterével, aki ellentétben első feltételezésemmel, nem kísértet, igenis él és virul. A készítők mintha azt is igyekeznének elkerülni, hogy egyértelműen boszorkányként azonosítsák őt a nézők, ugyanakkor folyamatosan sejtetik, hogy a nő talán vargolni is képes (gyanúsan sok állát figyeli Daemont.) A maester (aki minden bizonnyal megőrült ezen az őrült helyen) feladatait vette át. Nekem meg az első évadbeli, Leoch várában tevékenykedő Claire jutott eszembe az Outlanderből. (Alys skót akcentusa, ahogyan a girl szót úgy ejti, hogy geril pedig Rogert, és azt a furcsaságot, hogy milyen ritkán is használják ezt a szót a skótok, legalább is az általam látott történetekben, helyette a lass megy inkább nagyot.) 

Daemon úgy kerül a nő kis kamrájába, hogy épp aemondosított (félszemű) saját magát üldözi a vár falai között. Így tudjuk meg többek között azt is, hogy Daemon ágya is levágott weirwood fából van, szóval senki ne csodálkozzon, hogy folyamatosan hallucinál. Alys altatót, vagy olyasmit, ad neki, amit Daemon el is fogad, és annak kortyolgatása közben, jól érzékelve, hogy a valóság elhomályosodik számára, fogadja a Blackwood fiatalembert. 

Sárkanyok házába oltott Utódlás 

 Az Utódlás (Succession) sorozat egyik gyakran alulértékelt mozzanata, hogy ahogyan a történet láttatja velünk a főszereplők körüli közvetlen beosztottakat, Geryt, Karlt és Frankot, az a Roy gyerekek apjuktól megtanult nézőpontja. Ebből a perspektívából persze, hogy idiótáknak tűnnek, miközben azért mégiscsak egy sokmilliárdos multinacionális nagyvállalat legfelsőbb szintű beosztottjai, vagyis valahol mégiscsak értenek ahhoz, amivel pénzt keresnek. A Sárkányok házában Aegon (apjától megörökölt) tanácsnokai is gyakran tűnnek ilyen Tom, Dick és Harry típusú idióta triónak (nota bene, a Becoming Elizabeth kapcsán is elgondolkodtam azon, hogy vajon ez mennyire hasznos forgatóírói trükk), de érdekes módon épp egy pillanattal az előtt (amikor Aegon részegen inkább elhagyja a tanácstermet és ők teljes nyugalommal beszélik tovább a háború logisztikájának, pl a szülséges élelmiszer felhalmozásának a lépéseit) jut eszembe ez a párhuzam, mielőtt Alicent is felvilágosítja fiacskáját, hogy a tanácsnokai megérdemelten jutottak a pozícióba. 

Alicent karaktere amúgy érdekes utat jár be ebben az epizódban. Ez a nő, akinek életét elvárások, szabályok, szokások tartották kordában, azáltal, hogy kiderült, félreértette férje utolsó szavait, ezáltal mintha az utolsó szalmaszál is elszakadt volna számára, most kezd belecsúszni egy mindenmindegy lelkiállapotba. Az is csak beljebb és beljebb (vagy lejjebb és lejjebb) löki ezen az úton, hogy nyilvánvalóan vallásosságával ellentmond, hogy maga is elhajtó (megelőző) tehát iszik. 

Egészen odáig jut, hogy elmagyarázza Aegonnak, hogy csöndben kellene maradnia és alázattal tanulnia a Kistanács ülésein, de legfőképp a semmit nem tevés művészetét (v.ö. II Erzsébet uralkodásának lényege) gyakorolnia. 

Mert mit hittél kisfiam, hogy a fejedre tett koronából majd beárad a tudás és tapasztalat a kis butuska buksidba? 

Persze nem biztos, hogy jó ötlet volt Alicentnek épp ebben az állapotában belerúgni Aegonba, hiszen előzőleg jó nagy megalázást kapott Aemondtól, aki direkt valériaiul beszélt hozzá a Kistanácsban, folyékonyan, választékosan, miközben Aegon csak makogott válaszul, amelynek nem-verbális üzenetét azok is értették, akik egy szót sem tudnak az ősi nyelven. 

 Sejthető volt tehát, hogy anyja szavai épp cselekvésre, méghozzá ostoba és káros tettre sarkallják majd Aegont, ahogyan a Roy gyerekek is rendszerint hibás döntésekkel (pl. ügyvezetői szintű beosztottak kirúgásával) reagáltak arra, ha bárki arra utalt, hogy nem nőttek fel a feladathoz (és hatalomhoz), amelyet apjuktól örököltek 

 A csata, ami mindent átrendez 

 (Ez egyébként nem is rossz felvetés: ha a karaktereid többségét „sikeresen” zsákutcába vezetted, kell egy csata, ami után újraoszthatók a lapok.) 

 Végre előkerül Rhaenyra, és úgy tűnik, hogy távolléte alatt kinyílt Jace csipája, mert keményebben szól anyjához, mint rendszerint szokott. Miután megtudjuk hogy Ser Criston Cole, ahelyett, hogy Harrenhalba menetelne (a Kistanácsban mind Aemond, mind Larys úgy gondolja, jól jön nekik, hogy Daemont lefoglalja a hely), sorra foglalja el a Dragonstone-hoz közeli partmenti várakat és fejezi le (például Rhaenyra testőrének apját) azokat, akik nem hódolna be, a királynő végre az aktivizálás mellett dönt. Jace menne, anyja leinti. Rhaenys ajánlkozik, arra rábólint. 

Még visszatérve Ser Criston hadjáratára. Amikor lefejezi azt az idős fickót és elsétál a helyszínről, miközben dolga végeztével rutinszerűen letörli kardját, tökéleteses eltalált pillanata annak érzékeltetésére, hogy milyen hangulatbsn is zajlik, s milyen vehemenciával, lendülettel tör előre a Zöldek (száraz)földi serege. 

 Látjuk a csatára készülődést Rook's Rest váránál, azt, hogy Cole nappal kíván támadni (Ser Gwayne szerint ez kész öngyilkosság), hogy Rhaenys sárkányra száll, hogy Aegon részegen sárkányra száll (még van egy olyan kép is, amelyet az ő imbolygó érzékeléséből látunk, ahogyan Sunfyre az épületek teteje körül köröz), miközben halljuk, hogy Rhaenyra most látja megfelelőnek az időt, hogy továbbadja a fiának a titkos tudást. (Vagyis, más összefüggésben, Alicenttel ellentétben neki van megfelelő eszköze ahhoz, hogy lenyugtassa hepciáskodó, valamit végre tenni akaró fiát.) 

 Mint kiderül, Cole-ék igyekezete arra irányult, hogy csapdába csalják a Feketék (legalább) egy sárkányát. Megérkezett Rhaeyns Meleys hátán? Ó, kedves Ser Gwayne, nem kell aggódni, ez bizony a terv része (meglehet, épp a múltkori incidens adta Cole-nak az ötletet ehhez), hiszen máris trombitálnak a Vhagarral a közelben rejtőzködő Aemondnak. 

 Ám jaj, porszem kerül a gépezetbe, mert megérkezik Aegon, és öccse úgy dönt, hogy inkább kivár.

 Ser Gwayne kelletlenkedik, ez volt vajon a zseniális terv? Cole mérgelődik, hogy dehogy, de aztán improvizál, és tart egy gyors beszédet a katonáknak, hogy a király is megtisztelte a csatát, úgyhogy tessék úgy harcolni. 

 Hát ez egy  teljesen felesleges motivációs beszéd volt, mert a sárkányokat baromira nem érdekli az egyéni lelkesedés, a csata során valószínűleg többen halnak meg attól, hogy eltapossa őket a később mégiscsak megjelenő Vhagar, mint ellenséges kéztől. Van egy lassított jelenet, ahol kis szekercével a kézben látunk lelkesen rohanni, mint kisegér az elefánt mellett dübörögni két katonát, de puff, nekik is hamarosan végük. 

Ez a csata ékes bizonyítéka annak, milyen pusztítást végez emberben és természetben, és nem utolsósorban egymásban, ha sárkányok kezdenek harcolni egymás ellen.

 Már persze, ha lovasaik tudják, hogyan is kell harcolni velük. Mikor Aegon megérkezik, alig várja, hogy kiadja a dracaryst, aminek szinte semmi következménye nem lesz Melysre és lovasára nézve. Állítólag csak megfelelő távolságból hat a tűzokádás egy másik sárkányra. Ezt úgy tűnik Aegon snem tudta, ahogyan jelentőségteljes részlet az is, hogy ő az egy dracaryst kivéve nem valériaiul ad ki parancsot Sunfyre-nek. 

 A sárkányok marakodni, karmolni, harapni kezdik egymást. Nem szép látvány. 

Amikor végre Vhagar is megérkezik, Aegon arcán megkönnyebbülés, hogy öccse segíteni jön, de aztán nagy a döbbenet, mikor Aemond egyértelműen a királyra célozva adja ki a tűzparancsot. Más bizonyíték erre nem is kell, minthogy Rhaenys sértetlenül kerül ki ebből a helyzetből.

 Sunfyre zuhan a föld felé, és még robban is egyet a becsapódáskor. Cole menne menteni a királyát, de hosszú az út addig, és mikor Vhagar is fóldet ér egyszer, elsodorja a főtestőr, aki csak később tér magához, egy szürreális, apokaliptikus helyzetben, ahol emberek csak úgy ültükben hamuvá égtek. . 

Addig azonban mi még tanúi leszünk Rhaeyns halálának, aki előzetesen bekapcsolja a biztonsági övet, izé, hozzákötözi magát a sárkányhoz, vállalva, hogy bármi történik amazzal, automatikusan az ő sorsát is beteljesíti. 

Vhagar a Meleys nyakát harapja el, a harcedzett kisebbik sárkány lovasával együtt a várra zuhan, kigyullad, s szabad utat enged Ser Gwayne-ék seregének, de ezt csak távolról Cole sokkolt állapotán keresztül érzékeljük.

 A főtestőr végre odaér ahol Sunfyre lezuhant, de lám, Aemond is ott van, húzza elő (vagy épp visszatolja?) a kardját, s Cole szól rá. A herceg könnyen lehet, hogy arra készült, hogy megadja a kegyelemdöfést fivérének. De aztán csak magához veszi a híres tőrt, rámutat a földön fekvő élettelennek tűnő testre, és odébb áll. 

Cole meg letérdel a döbbenettől, tudván, hogy ő is oka annak, hogy a királlyal történt, ami történt. 

 Cliffhangerrel ér véget az epizód, mivel nem tudható bizzosan, hogy Aegon túlélte-e. (Könyvolvasók és spoileres elemzéseket nézők előnyben!)