A cotswoldsi Schneider Mátyásék vacsorát adnak (Rivals S01E02)

Az első rész kitárgyalása során kimaradt, de a második epizódban jelentőségüket elnyerő mozzanatok:

Taggie diszlexiás (anyja eléggé bunkón meséli Lizzie-nek ezt is : „először azt hittük, hogy debil”), de szeretne sütés-főzéssel foglalkozni. 

Lizzie férje, James Vereker a Corinium eddigi sztártévése, önimádó majom, modoroskodó, tenyérbemászó képű szolizott arcú seggfej. Chris Oliver brillírozik a szerepben.

 Lizzie és Freddy között hamar kialakul valamiféle szimpátia, többek között azért is, mert szeretnek enni, miközben a házastársak folyton negativ megjegyzéseket tesznek rájuk. 

A Declan show első vendége egy egykori hollywoodi sztár lesz, akinek volt valami szexkazettás botránya, és azóta nem adott senkinek interjút. A komoly tévézésért Cotswoldsba költöző Declan nehezen áll rá Cameron ötletére, de mind ahogyan látjuk majd, vérbeli tévés, kihozza ebből a lehető legtöbbet. Sőt. 

A Coriniumnak van egy sikersorozata, valami olyasmi, hogy Négy férfi kaszálni ment (Four men went to mow), és nagyon is egyértelműsítik, hogy nem a drámai történetmesélés miatt, hanem a félmeztelen főszereplők, és az el nem téveszthető gay vibes miatt sikeres a program nők és egyes férfiak körében egyaránt. Pomtosabban az irónia csak a befogadói szinten érvényesül, a Rivals belső világában a szereplők komolyan beszélnek róla, mint a csatorna elismert drámasorozatáról.

A második epizód vacsorapartijának részvevői.
(Beállított szetfotó, s nem sorozatbeli pillanat)

 

Folytassuk tehát innen tovább a történetet, azzal a megjegyzéssel, hogy most már egyértelmű, hogy Rupert karakterét kell a nézőnek (relative) szimpatikus(abb)nak találnia,

 mert ez az epizód is azzal kezdődik, hogy lassítva látjuk, hogy épp mit csinál. Most épp rókavadászaton vesz részt, és hát amint tudjuk jól, lassított képek - legalább is ennek a sorozatnak a képi világában - egyenlő menőség. Na azért egy kicsit helyre rakjuk ám a dolgot a rókavadászatosdival, mert az épp megint arra kutyát sétáltató Taggie ismét bekavar, ahogyan a rókának mondogatja, huss, menekülj. Mindenesetre eközben érkezik az amerikai sztár, és az autókonvojának meg kell állnia, hogy a vadászok átvágtázhassanak a közúton. (A minap Declannek is itt kellett megállnia, de neki egy áthaladó birkacsorda miatt, ami, úgy tűnt, kifejezetten szórakoztatta hősünket.)

A színészt Johnny Friedlandernek (Adam Rotheberg) hivják, olyan régivágású sztárnak néz ki, akivel a valóságbeli nyolcvanas években tutira cigarettafüstös-whiskey kortyolgatós interjút készitettek volna. Mielőtt a stúdió színpadjára lép, lezavar egy menetet egy kis szöszivel (ez, tekintve, hogy egy későbbi epizódban mi történik a lánnyal, szerintem át nem gondolt történetelem, még akkor is, ha értem, hogy azokat a nézőket, akik a sorozat erotikus jellege miatt érdeklődnek iránta, időről-időre ki kell szolgálni ilyesmivel), aztán kezdődhet az élő egyenes adás. 

 Mindenki a programot bámulja a tévében, Rupert és Bas O’Haráekhoz ül be. Lizzie is itt van. Taggie undorral figyeli, ahogyan anyja gátlástalanul nyomul a híres-hírhedt vendégre, aki reflexből ugyan belemegy a flörtszituációba, de non-verbális kommunikációján érződik, hogy inkább Taggie-vel játszaná ugyanezt. 

 A stúdióban közben mind Cameron, mind Declan, akik még mindig nem békéltek meg azzal, hogy együtt kell dolgozniuk, készül valami trükkös húzással, egyikük sem mondja el a másiknak pontosan mivel, ám végül így jön ki jól a dolog. Cameron nem bízza a véletlenre, stikában vodkával itatja a színészt, hogy biztosan beszédes kedvében legyen, míg Declan utánajár annak a bizonyos szexvideónak, és kideríti, hogy a színész nem áldozat, hanem megrendelő volt, a kicsúszófélben lévő karrierjét akarta fellendíteni egy kamu-botránnyal, de ez is félrement. 

Na, van itt kérem dráma, valódi, méghozzá élőben, egyenes adásban. 

 Aztán látunk egy montázst, ahogyan sorra zajlanak az újabb és újabb adások felvételei. Nagy szenzáció az egész, s a show átlépi a mágikus 10 milliós nézettségi határt. Most kell valaki nagy nevet is meghívni. Lady Di-t? Thatchert? Az Atyaúristent? Majd az epizód végére kiderül, kit is, de addig egy másik fontos eseménynek is meg kell történnie.

Taggie megbízást kap cateringre, Jonesék látják vendégül az eddig megismert szereplőinket. Legalább is egy részüket. Valerie túltolja a sznobságot, jajj, hogy kell ezt vagy azt a szót előkelően mondani, miközben szegény Taggie-t tipikus francia bohózatbeli szobalánykosztümbe erőlteti. A szoknya persze rövid, így nem meglepő, hogy amikor Rupert érkezik, reflexszerűen annyit mond, hogy 

„a minap volt már egy ilyen álmom”. 

Valerie bármivel is igyekezhet, azt egy pillanat alatt képes taccsra vágni, hiszen csacskán elfecsegi, hogy annak ellenére, hogy II-es műemléki besorolású a házuk, milyen ostoba, tipikus újgazdag változtatásokat hajtottak végre. Máris megvan az első olyan téma, amelyről a vacsoravendégek kelletlenkedve sutyoroghatnak egymás között. Ráadásul a menükártyán az ételeket helyesirási hibáktól hemzsegve tüntették fel, s Lizzie és Rupert ezen kuncognak. Taggie később szól a kedves szomszédasszonynak, hogy azok a hibák speciel az ő bűnei, nem a nagyon erőlködő, butácska Újgazdagnénak.

 De ez kisebb gond, a nagyobb az, hogy Rupert nem tud kibújni a bőréből, és pont akkor nyúl Taggie túl rövid szoknyája alá, mikor a lány Cameront szolgálja ki a desszerttel. A krem persze a nő ruhájan köt ki. 

Az eredmény, hogy Cameronból kiszakad a bunkóság, hogy ez nem akármilyen ruha ám, amit most a lány tönkretett. Mivel kiderül, hogy Rupert volt a hibás, Lizzie félrehívja, és megfeddi, hogy csúnya fiú, ez nem volt szép, és próbalja neki, a hatványozottan privilegizalt helyzetű férfinak azt is elmagyarázni, hogy a lány nem magától vette fel azt a ruhát, hanem ráerőltették.

Cameron jellemét egyébként két másik apró mozzanat is árnyalja számunkra, s mindkettő azzal kapcsolatos, hogy neki mennyire keményen, alázatosan, és bizony dupla és tripla köröket futva kellett és kell dolgoznia, hogy ott lehessen, ahol van. Lady B. rendszeresen más néven szólítja, de a nő így is hallgat rá, s mikor kiderül, őlédisége jön zavarba, hogy hát miért csinálja ezt, maga buta kislány. Amikor pedig felkísérik egy szobába, hogy átöltözhet, pillanatok alatt rászakad a kívülállóság érzése, ahogy odalentről beszűrődik a nevetés. 

Nem tudom, hogy ez amúgy ugyanaz a szoba volt-e, mint amit ruhatárnak használtak, és Rupert és Sarah lezavartak benne egy gyors numerát, Taggie meg, bár véletlen nyitott rájuk, kicsit meg is leste őket. 

Taggie amúgy minél hamarabb szeretne eltűnni innen, és elfelejteni az egész estét. Rupert, Lizzie feddése után, bocsánatot kér, de azért elejt egy „azt hittem, te is benne vagy” dumát. Taggie megint csak abban a helyzetben találja magát, hogy jól beolvas a nála minimum kétszer idősebb miniszter úrnak. 

 Ezek a szituációk, ahogy a lány kiáll magáért, és az olyan jelenetek, mikor Lizzie elmagyarázza a férfinek, hogy miért helytelen a viselkedése, s a másik felfogja, belátja, és szeretne elnézést kérni, s megnyugtató mozzanatok, hogy nem kell rosszul éreznünk magunkat, ha drukkolunk a Rupert és Taggie közötti vonzalom erősödésének. 

 Másnap Declan is felajánlja a ruha tisztíttatásának költségeit, s ekkor tudja meg, hogy a tulajdonképpen lánya miért is bénázott a vacsora során. A túl protektiv apa menne is elagyabulálni a szomszédot, de Tony és Cameron rámutatnak, hogy Declan kezében olyan fegyver van, amely hosszabb, fájdalmasabb és nyilvánosabb bosszút kínál: 

legyen Rupert a nagy dobás, akit meghívnak a műsorába.

 Jajj, ne! Mert akkor most hogy fog így tovább fejlődni a nagy románc?